„Ez történt, mikor bekerültem egy férfi futball csapatba”

Labbé átnyergelt a focira, ahol tehetségesnek bizonyult, fenőve remek kapussá vált, a kanadai legfelső ligában játszott, majd Svédországba igazolt. Mindkét országban hagyományosan rendkívül erős a női bajnokság. Az alapozások ideje alatt többször is elment férfi csapatokkal edzeni, de szóba sem került, hogy hosszú távon ott maradjon. A kanadai U20-as női válogatott után egyértelmű volt, hogy a felnőttek közé is behívják, 2008 óta viseli a nemzeti mezt. 2016-ban bronzérmet szerzett a kanadai női csapattal a riói olimpián.

A következő év őszén azonban valami megtört benne, minden lelkesedését elvesztette a futball iránt, s bár a Washington Spirit játékosa volt, úgy határozott, hogy többhónapos betegszabadságra vonul. „Minden energiámat elvesztettem, nem akartam találkozni a barátaimmal, még a kutyámat sem akartam elvinni sétálni. Aztán egyik nap egy alig hallható hang legbelül azt suttogta: adj a focinak még egy esélyt. Visszagondoltam arra, mekkora kihívás volt férfiakkal tréningezni, és sokat járt a fejemben Hayley Wickenheiser, aki nőként egy profi férfi csapatban hokizott Finnországban. Úgy döntöttem, hogy kockáztatok.”

Egy rakás edzőnek írt emailt, melyben azt kérte, hogy adjanak edzéslehetőséget neki a férfi csapatnál, ahol újra komoly kihívás lenne védeni, ahol lenne lehetősége tovább fejleszteni a tudását. A legtöbben azt válaszolták, hogy semmi esély rá, hogy valaha bekerüljön, de ő nem volt hajlandó belenyugodni ebbe. Aztán az észak-amerikai negyedosztálynak megfelelő ligában játszó Calgary Foothills edzője, Tommy Wheeldon felhívta telefonon. - Nézd, semmit sem tudok ígértni neked, de ha bizonyítod, hogy megállod a helyed ezen a szinten, akkor a képességeid alapján fogok dönteni. Nem érdekel, hogy férfi vagy vagy nő. Csak az érdekel, hogy jó futballisták szerepeljenek a csapatban – húzta el a mézesmadzagot a tréner. Labbé majd kiugrott a bőréből, visszatért az életkedve, alig várta az első edzést. Rövidesen megtapasztalta, milyen egy férfi csapat edzése. Először is meg kellett tanulnia férfi módra üdvözölni a csapattársakat, hiszen egy „összevállalós” pacsizás, vagy egy keményebb kézfogás nem igazán hasonlít egy női ölelésre. Az első sokkon túltette magát, jöhetett a második.

„Valószínűleg több gyakorlatot csináltam egyetlen edzésen, mint egész karrierem során bármely másik tréningen. A végén már majdnem kegyelemért könyörögtem, úgy éreztem, a tűrőképességem határára érkeztem. De hát ezt akartam, nem? Hogy ugyanúgy széthajtsanak, mint a fiúkat. Hiszen ettől leszek jobb, ettől fejlődhetek”.

Labbé arról ír, hogy az edzésen az iram nagyobb volt, mint amit korábban bármikor tapasztalt, pedig ő a női nemzeti csapatban is elég sok edzésen részt vett. Voltak olyan pillanatok, amikor szólni akart az edzőjének, hogy nem bírja tovább, és abbahagyja, mert jártányi ereje sem marad a kapusedzésre. De valahogy túltette magát a kezdeti sokkon, s mivel napról napra erősebbnek, gyorsabbnak érezte magát, kitartott.



„A srácok előtte olyan gyorsan mozogtak, passzoltak, lőttek, hogy nem tudtam kiszámítani, merre kellene pontosan helyezkednem. Három hétbe tellett, mire fel tudtam venni a ritmust. Ezután észrevették, hogy tudok védeni. Ezt abból is le lehetett szűrni, hogy kaptam előremutató kritikát, korholást tőlük. Fantasztikus volt, végre elkezdtem érezni, hogy tisztelnek.”

Az edzője is egyre inkább bízott benne, és az FC Edmonton elleni felkészülési mérkőzésen bedobta a mély vízbe. Több nagyszerű védése is volt, 4-0-ra győztek. „Amikor jöttem le a pályáról, mindenki a hátamat lapogatta. Mindenki mosolygott rám. A következő néhány napban a föld felett jártam két méterrel.”

Az öröm nem tartott soká, edzője, Tommy Wheeldon az egyik tréning után félrehívta. Elmondta neki, hogy be akarta adni az igazolási papírját a szövetségben, de a PDL (Premier Development League) vezetői elutasították. Arra hivatkoztak, hogy a liga versenyszabályzata szerint ebben a bajnokságban csak férfiak szerepelhetnek. „Sajnálom, mondta Tommy. Soha nem láttam még ennyire letörtnek. Nekem pedig összetört a szívem. Azért güriztem ennyi időn át, hogy a végén becsapják az ajtót az orrom előtt...Fellebbeztem a döntés ellen, de hiába. A liga vezetői azt tanácsolták, igazoljak le a Foothills női csapatához. Nem akarták meghallani a hangomat.”

Labbé cikkében kiemeli: elfogadja, és érti, hogy miért van szükség külön férfi és női bajnokságokra, hiszen a testi adottságbeli különbségek miatt a férfiak óriási előnyben vannak a nőkhöz képest. Nem az őrült bizonyítási vágy vezérelte, egyszerűen csak meg akarta kapni a lehetőséget, amit kiérdemelt.

„Ha egy nő vállalja, hogy a fejlődése érdekében olyan közegben próbál érvényesülni, ahol biológiailag hátrányban van, ennek ellenére igazolja, hogy helye van a csapatban, akkor kiérdemelte a jogot, hogy bizonyíthasson. Nem csak a sportban gondolom így, az élet bármely területén.”

Bár mérhetetlenül elkeserítette a liga döntése, Labbé rengeteg támogató üzenetet kapott a környezetétől. Volt olyan édesanya, aki az ő sztoriját olvasva engedte fiatal lányát, hogy beiratkozzon egy fiú foci akadémiára, s a kislány bent maradhatott, mert remek teljesítményt nyújtott. „Az ilyen kislányok miatt meg fogom vizsgálni, van-e jogi lehetőség arra, hogy a liga szabályzatát megváltoztassák. Ez már nem csak rólam szól, hanem azokról a nőkről is, akik hozzám hasonlóan be tudnák bizonyítani, hogy tudnak annyit a pályán, mint a náluk erősebbnek gondolt játékosok.”

A 31 éves válogatott kapus örökké hálás a Calgarynak, hogy vállalták a kockázatot, s be merték tenni a csapatba. Ma a svéd Linköping játékosa, s reméli korábbi csapattársai ugyanolyan sportolóként gondolnak vissza rá, mint amilyenek ők maguk. Egyedül a kézfogási technikáján csiszolna még valamennyit.

(Gaba)