Keresés

Elérhetőségek

Központi e-mail cím
info [kukac] promotions.hu

Szerkesztőségi e-mail cím
szerk [kukac] promotions.hu

Ügyvezető
maxi@promotions.hu

Programok beküldése
programok@promotions.hu

Tíz éve hunyt el Ocskay Gábor, a szenvedélyes alázat megtestesítője

Tíz éve hunyt el Ocskay Gábor, a szenvedélyes alázat megtestesítője

Sport & Szabadidő

Tíz éve hunyt el Ocskay Gábor, a szenvedélyes alázat megtestesítője

Sport & Szabadidő

AA 16:16

Ocskay Gábor, a fehérvári és a magyar jégkorongsport emblematikus alakja tíz éve, március 25-re virradó éjszaka hunyt el szívelégtelenségben, 33 évesen. A fénykorát élő, éppen a nagyvilágbajnokságra készülő válogatott egyik legjobbját veszítettük el, akit a hozzáállása, szerénysége és közvetlensége tett példaképpé. 

2009. március 25-én, néhány héttel azután, hogy Marian Cozma tragédiája megrázta Magyarországot, megint elveszítettünk egy olyan sportembert, akit mindenki szeretett. 

A halálesetek után ez gyakran így néz ki a magyar sajtóban, az elveszítettet azok is felruházzák a legszebb tulajdonságokkal, akik csak ártottak neki. Ocskay Gábor esetében ez azonban nincs így. Talán az igazi szeretet és tisztelet jele volt az is, hogy szívhalála után az egyik nekrológban valaki azt írta róla: „Nem ő volt a legjobb játékos, de a legjobb ember.” 

Ami jégkorongozóként a kvalitásait illeti, talán úgy igaz a történet, hogy

a pályán a három legjobb magyar egyike volt, mégpedig a fénykorát élő válogatottban.

A 2008-as divízió I-es világbajnokág megnyerése „Szapporói csodaként” vonult be a hazai sporttörténelembe, így Magyarország feljutott az A-csoportba, a világ legjobbjai közé, Kanada és Oroszország társaságába. A megelőző évtizedben három mezőnyjátékos neve emelkedett ki a nemzeti csapatban: Ladányi Balázsé, Palkovics Gáboré és Ocskay Gáboré. Az aranygeneráció pedig a csúcsra ért, az álom teljesült, a nagyvilágbajnokságra 2009 áprilisának végén került sor Svájcban.

Tragédia a tragédiában, hogy

Ocskay Gábor a saját esküvője mellett ezt sem élhette meg,

egy hónappal korábban, március 25-re virradóra szívelégtelenségben hunyt el. Krisztusi korban, 33 évesen.  

Ha valaki megérdemelte volna az A-csoportos szereplést és a boldog családi életet, az ő volt – ezt mindenki tudta. Sportolóként az edzésmunkához való hozzáállása emelte messze az átlag felé, és az a fajta alázat, amelyről – megannyi kortársával szemben – nemcsak beszélt, hanem maga volt a megtestesítője.

Mindehhez természetesen társultak emberi tulajdonságai,

az a szerénység és közvetlenség, amelyet egyetlen kézfogásból megérzett rajta az ember – ahogyan ezt másokon is megérezzük. 

Pat Cortina, a tíz évvel ezelőtti, felejthetetlen válogatott szövetségi kapitánya így beszélt róla a NS szombati magazinjában.  

„Ő volt az első magyar játékos, akivel beszéltem… Egy személyben testesítette meg azt, amit a szapporói aranycsapat képviselt. Elképesztően tehetséges volt, mégsem ez volt az első, ami vele kapcsolatban szemet szúrt az embernek, hanem hogy mennyire keményen dolgozott, mekkora szenvedéllyel viseltetett a játék iránt. Nemigen hiszem, hogy edzői pályafutásom alatt más játékossal olyan különleges kapcsolatom alakult volna ki, mint vele, mert tényleg a barátom is volt egyben.

Talán ezt a legnehezebb feldolgozni: hogy sohasem kértem tőle bocsánatot, amiért mindig vele bántam a legkeményebben,

mert nem akartam, hogy a többiek azt gondolják, kivételezek vele. Mindig nagy nyomást helyeztem rá, mégis nagy szeretet és tisztelet volt közöttünk. Akármerre dolgoztam a világban, a képe mindig kint volt a falamon, otthon, Olaszországban is ott van.”

Borítókép: AFP/Ilmars Znotins