Gyerekeknek tömeggyilkost, vagy felnőtteknek varázslókat?

[[video]]Van, aki lerágta a körmét izgalmában a Legendás állatok és megfigyelésük után, alig várva, hogy megérkezzen a folytatás? Aligha. A 2016-ban bemutatott első rész, amelyik a Harry Potter-széria előtörténetét, a varázslótanonc sztorijában többször emlegetett Göthe Salmander (az eredetiben Newt Scamander) életét mesélte el, visszarepítve a nézőt az 1920-as évekbe. A mágikus lények szakértője körül kis híján romba dőlt egész New York, amiért majdnem a fejével fizetett, ám a happy endet végül semmi sem veszélyeztette. Persze nem volt nagy szerelmes összeborulás, de igazi cliffhanger sem, vagyis nem nagyon volt mire várni a Legendás állatok: Grindelwald bűntettei című második rész kapcsán, egyedül a címben foglalt gonosz mágus kavarhatta fel a rajongókat.

A folytatások, spin-offok és előzményfilmek sokszor komoly hátrányból indulnak, hiszen az első kérdés, amit felteszünk, hogy mi szükség rájuk? Persze van, amikor indokolt egy második, harmadik, sokadig epizód. A Harry Potter-széria esetében például, ahol csak így lehetett részletesen elmesélni a sztorit. Máskor azonban teljesen feleslegesnek tűnik újabb és újabb darabokat legyártani. A Legendás állatok első része kapcsán még ingadozhattunk, a második felvonás azonban egyértelművé tette, hogy az utóbbi eset áll fenn, vagyis nehezen magyarázható, hogy miért készült el a film. Vagyis dehogy, könnyen megmagyarázható: a Harry Potter varázsvilágának sikerét kihasználva annyi bőrt nyúznak le róla, amennyit csak lehet. Az igazi kérdés inkább, hogy ez vajon jó-e nekünk, nézőknek?

Amire, bármilyen csábító, nem lehet egyből rávágni, hogy nem, aki mágiát akar, inkább nézzen Harry Pottert DVD-ről. Mert bár a Legendás állatok: Grindelwald bűntettei nem hogy az eredeti széria, de még a két évvel ezelőtt bemutatott első rész színvonalát sem éri el: elnagyolt, üres, és többnyire elég unalmas. Az a világ azonban, amelyet J. K. Rowling megteremtett mégis képes elvarázsolni az embert. Emiatt aztán a történet, a karakterek, a dramaturgia és a rendezés már inkább csak mellékes szempontnak tetszik. Mivel a különféle szörnyek rettentő cukik, de egy filmet mégsem lehet eladni velük, a második rész így nem is vacakol a mágikus kreatúrákkal, egyből horror-thrillerrel nyit. Gellert Grindelwald (Johnny Depp), a hatalmas erejű mágus némi árulásnak köszönhetően kiszabadul a fogságából, és elindul végrehajtani a nagy tervét, hogy a muglik (varázstalan egyszerű emberek) ellen fordítsa az aranyvérű mágusokat. Ezt persze az amerikai és az angol mágiaügyi minisztériumok sem nézik jó szemmel. Annál is kevésbé, mert tudják, Grindelwald kiszemeltje az első részben komoly galibát okozó obskurus, Credence (Ezra Miller), akit, mint kiderül, arra akar felhasználni, hogy megölje az egyetlen varázslót, akinek az ereje vetekedhet az övével: Albus Dumbledore-t (Jude Law).

Épp kapóra jön a zavart kamaszfiú tekintetével és lelkivilágával hódító Göthe Salmander (Eddie Redmayne), aki már az első részben is sikerrel vette fel a harcot a feketemágussal szemben. Hiába azonban a testvére, Theseus (Callum Turner), illetve Albus Dumbledore minden igyekezete, hogy rávegye a különc mágust a küldetésre. Göthe hajthatatlan.

Ő nem választ oldalakat, még akkor sem, ha a jó a gonosszal csap össze – mondja, majd hazamegy a cuki háziszörnyeihez. Amire a világpolitika nem képes, megoldja a szerelem. Betoppan az első részből megismert furcsa páros, Queenie (Alison Sudol) és Jacob (Dan Fogler), akik az amerikai mágiaügyi törvényeket megszegve vannak együtt – hiszen a szabályok szerint a mágikus erővel bíró lány nem érintkezhetne a mugli pékkel. Göthe arra számít, hogy Queenie húga, Tina (Katherine Waterstone) is velük jött, ám csalódnia kell, az aurorrá kinevezett nő Párizsban van. Hiánya pedig végül csak ráveszi Göthét, hogy belevesse magát a Grindelwald elleni harcba.

Párizsban aztán, ahogy korábban New Yorkban is, elszabadul a pokol mindenféle értelemben. Miközben egyre több részlet derül ki Credence rejtélyes múltjáról, Grindelwald összehívja követőit, hogy meggyőzze őket róla, ő nem gyűlöli a muglikat, csupán azt akarja elérni, hogy ne ők uralják a Földet, hiszen gőgjük egy nap elpusztítja a bolygót. Ez ugyan szép gondolat, a vezér eszközei és a retorikája ugyanakkor a nagy fasiszta vezetőket idézi, és a film nem nagyon hagy kétséget afelől, hogy mi történne a varázstalanokkal, ha a feketemágus ragadná magához a hatalmat.

A várható pusztulástól tart a mágiaügy is, ám csupán egy valaki tudná megállítani Grindelwaldot, Dumbledore, ő azonban nem hajlandó harcolni vele, kisvártatva az is kiderül, hogy miért nem. Így pedig a kisebb hatalmú, de felettébb lelkes társaságra – az eddig említettekhez Göthe egykori szerelme, jelenleg Theseus menyasszonya, Leta Lestrange (Zoe Kravitz) is csatlakozik – marad, hogy szembeszálljon a tömeggyilkos diktátornak készülő varázslóval.

És ez az, amiért nehéz eldönteni, mit is akartak a Grindelwald bűntetteivel kezdeni az alkotók (mindenekelőtt a forgatókönyvet jegyző Rowling). A gyerekeket fasisztoid tömeggyilkosokkal a moziba csábítani, vagy az idősebbeket szörnyecskékkel és mágiával elbűvölni? A kicsik számára az üzenet aligha jön át, a felnőtteket pedig ez a varázsvilág tizedszerre már aligha győzi meg. Főleg úgy, hogy ezúttal nyoma sincs annak a baljós, mégis emészthető sötétségnek, ami a szintén David Yates által rendezett utolsó négy Harry Potter-filmet jellemezte. A Grindelwald bűntettei félelmetes, komoly és borzasztóan aranyos is szeretne lenni, ami túl sok egyszerre. Nincs az a varázslat, ami ennyi mindent elbírna.

Nagyon mégsem haragudhatunk a filmre, hiszen folytatja a mágikus mesét, a rajongóknak pedig ennél többre vélhetően nincs is szüksége. Ráadásul, és ez az igazi bónusz, még alaposabban megismerhetjük a nagy Albus Dumbledore-t, a Gellert Grindelwalhoz fűződő különleges viszonyát, és a tragédiákkal sújtott családi hátterét.
(fib)