Minari: megható családi dráma, zöldségek és Mountain Dew – kritika

Lee Isaac Chung hozott nekünk egy igazán bensőséges, meghitt családi drámát, amit nem a kimondott, hanem inkább a kimondatlan érzelmek visznek előre, és talán pontosan ebben rejlik az ereje. Nincsenek felesleges lelkizések és giccses párbeszédek, csak tekintetek, amikben benne van minden fájdalom és szeretet – meg persze van egy kis kiabálás is, mert az néha kell.

A Minari: A családom története az 1980-as években játszódik, és egy olyan koreai családról szól, akiknek az Amerikában található Arkansas lesz az új otthona. Az apuka (Steven Yeun – The Walking Dead) elhatározza, hogy sokévnyi robotolás után elkezd zöldséget termeszteni a farmon, de a felesége (Yeri Han) nagyon utálja a vidéki életet, ez pedig hamar rányomja a bélyegét a házasságukra.

Maga a történet nincs túlbonyolítva, viszont már az első pillanattól kezdve érzékeltetik velünk az alap feszültséget, ami lassan, a szemünk láttára kezd egyre kezelhetetlenebb és elkeserítőbb lenni.

Egy elég árnyalt filmről van szó, ugyanis érintik benne a családi összetartást, az nagymama-unoka kapcsolatot, a betegségeket, a bizonyítási vágyat, a rasszizmust és mindenek előtt az emberi akaraterőt – ráadásul mindet remekül.

_{Kép: Minari: A családom története / Profimedia}

A színészekre egy rossz szavunk sem lehet, ugyanis az apukát alakító Steven Yean fantasztikus munkát végez, a feleségét játszó Yeri Han pedig tökéletesen kiegészíti őt. Az idősebb gyermeküket megformáló Noel Cho kellően határozott a gondoskodó nővér szerepében, Alan S. Kim pedig imádni való a cuki, cserfes öccseként – de mindent visz a nagymama, Yuh-Jung Youn, akit Oscar-díjjal jutalmaztak a játékáért, hiszen kellő melegséget áraszt, és folyamatosan izgalmas nézni, amit csinál.

Bizonyos szempontból jó érzés közéjük csöppenni, még akkor is, ha érezni, hogy rengeteg problémájuk van. Velük vagyunk a jó és a rossz híreknél is egyaránt, az ő szemük által látjuk a világot és az ő szájukkal ízlelgetjük a Mountain Dew-t, ami gyakorlatilag maga az amerikai életérzés.

Kifejezetten érdekes a családtagok közötti dinamika, mert mindenki kidolgozott, úgy érezzük, hogy ismerjük őket, de mégis meg tudnak lepni minket, ráadásul általában pozitívan. Itt nincsenek gonoszak és jók, csak valódi emberek vannak, akik próbálnak előrébb jutni és jobbá tenni a környezetük életét, még akkor is, ha ez kicsit elvakítja őket.

_{Kép: Minari: A családom története / Profimedia}

Az alkotás tele van szimbólumokkal, amik sokkal speciálisabbá teszik az élményt: maguk a zöldségek sem csak zöldségek, hiszen a megváltást, vagy annak illúziójának lehetőségét jelképezik, illetve a víz sem csak maga az élet az emberek és a termény számára, hanem a tisztaság, ami ahhoz kell, hogy el tudjuk engedni a múltat és bizalommal tekintsünk a jövőre.

A Minari: A családom története mély, érzéki, selymes és precíz, ez pedig bőven elég ahhoz, hogy az év egyik legerősebb drámája legyen. Nagyon érett érzelmileg, szívmelengető és tragikus egyszerre. Egyből berántja a nézőt és nehezen engedi el, pedig nem egy túlzottan aktív filmről van szó.

Ez az alkotás mindenkinek ajánlott, aki szeretné egy kicsit más helyzetébe képzelni magát, de tény, hogy egyeseknek biztosan unalmas lesz, mert ez egy szépen, komótosan haladó mű, ami nem siet sehova. Viszont teljes mértékben meghálálja a türelmünket, ugyanis megkapjuk az áhított érzelmi katarzist és pont ott engedi el a kezünket, ahol kell.