20 éves a Kill Bill, így pumpált friss vért Hollywoodba az elárult menyasszony bosszúja

Filmtörténeti szempontból a 90-es évek az egyik legizgalmasabb, legpezsgőbb korszak a midcult filmrajongók számára. A mozikban megjelentek a dínók, a speciális effektusok is elértek egy olyan szintet, hogy már gond nélkül fel lehessen robbantani a Fehér házat, neki lehessen vezetni egy óriási hajót a jéghegynek, vagy meg lehessen állítani az golyót, miután kilőtték a pisztolyból. A kilencedik évtized a technológiai forradalom éve, ám mégsem ez a legizgalmasabb aspektusa, hanem hogy a független filmes szcéna betört Hollywoodba.

9+1 érdekesség, amit nem tudtál az 50 éves Uma Thurman-ről

Olvass tovább...

Olvass tovább...

A 70-es évek szerzői hulláma után megint egy olyan korszak köszöntött be, mikor a mozik megteltek formabontó narratívával dolgozó, egyedi látásmódú alkotók munkáival, mint a Cohen testvérek, Steven Soderbergh, Paul Thomas Anderson, Tim Burton, Frank Darabont, Bryan Singer, stb. Ennek a hullámnak Quentin Tarantino a legnagyobb hatású filmrendezője, aki ráadásul még bő 30 évvel később is az élvonalba tartozik, pusztán a nevével meg lehet tölteni a mozitermeket egy olyan korban, amit már nem rendezők, filmsztárok, vagy zsánerek uralnak, hanem franchise-ok.

A Kill Bill első felvonása pontosan 20 éve, 2003-ban jelent meg, ez volt Tarantino negyedik rendezése, és elég sokat kellett rá várni. A Jackie Brown bemutatásától hat év telt el, mire a bosszúszomjas menyasszony felhasíthatta a vásznat Hattori Hanzó szamurájkardjával. Kill meggyilkolásának történetét Tarantino produceri nyomásra választotta ketté, ami nem csak anyagilag bizonyult szerencsés döntésnek (a film első fele 180, a második fele 152 milliót hozott), hanem dramaturgiai szempontból is.

A Kill Bill első és második fele ugyanis teljesen más rendezői attitűdöt tükröz, amíg az első rész a távol-keleti filmes műfajok végtelenített hommage mozaikját adja, és elképesztő tempót diktál, óriási vérengzésekkel és rengeteg akcióval, addig a második része egy belassult spagetti-western, a rendező kézjegyének számító, barokkos monológokkal. A négy órás verziót sosem mutatták be a nagyközönségnek, egyedül Cannes-ban tartottak belőle egy vetítést - Tarantino viszonya a a francia városhoz a mai napig különleges, hiszen első sikereit is Cannes-nak köszönheti.

A Kill Bill volt tulajdonképpen Tarantino első akciófilmje, amiben a bűn és az erőszak továbbra is központi téma, de a hangsúlyok inkább az akcióra és a bosszúra helyeződnek benne. Tarantino rendkívül jól alkot karaktereket, a filmjei általában mégis több szálon futnak, sokszereplős darabok, még a Jackie Brown nézése közben is az lehetett az érzésünk, hogy a stewardess kisasszony csak egy a sok szereplő közül. A Kill Bill azonban kivételes film a szerzői életműben, mert Tarantino egyik másik mozijában sem koncentrált annyira egyetlen egy karakterre, mint itt.

Uma Thurman abszolút főszereplő, és bár a mellékszereplők színes tábora izgalmasabbnál izgalmasabb figurákat tartogat, a reflektorfényt senki sem tudja elvenni Thurmantól. Ebben nagy szerepe van annak is, hogy a Kill Bill kő egyszerű bosszútörténete (amit a rendező csavaros időkezelése varázsol kevésbé egyszerűvé, átlátszóvá) nagyon könnyen átélhető dráma, az ex-bérgyilkossal minden igazságtalanság megtörténik, amit csak el lehet képzelni. Agyonverik az esküvőjén, elárulják a társai, még a gyerekétől is megfosztják.

Elkészülhet a Kill Bill 3

Olvass tovább...

Olvass tovább...

A Kill Bill tematikailag már nem annyira Tarantino gengszterfilmjeihez tartozik, inkább a női öntudat kibontását célozza a Jackie Brown és a Grindhouse - Halálbiztos mozikkal együtt. Dacára annak, hogy a 2000-es évek elején született, a film nem használ speciális effektusokat, csak praktikus trükköket, elég csak a literszámra, szökőkútként fröcsögő vérre gondolni, vagy Lucy Liu levágott fejére. Tarantino azt a 90-es években elfoglalt pozícióját erősíti ezzel, miszerint nem a moziban nem a technika, hanem a karakterek és a történet az úr. És igaza is van.