Mi az, ami jobb biznisz a drognál? A művészet!

[[video]]Van, hogy ülsz a moziban, és úgy érzed, ezért megérte. Nem a jegyet kifizetni persze (bár az sem utolsó szempont), hanem megérte megcsinálni a filmet. Hogy az a rengeteg erőfeszítés nem ment kárba. Mert ne legyen kétségünk, a Sharknado-filmekbe is egy csomó energiát beleöltek, talán épp annyit, mint mondjuk a Keresztapába (bár talán ez túlzás), aztán mi lett belőle. Szóval, ülsz a moziban, elönt egy érzés, és akkor igazából már mindegy is, hogy vannak hibák a filmben, hogy nem klappol minden, mert a végeredmény mégis az, hogy ezért már megérte. Ilyen film a Ruben Brandt, a gyűjtő.

Milorad Krstic animációs filmje az év egyik legizgalmasabb alkotása. A Szlovéniában született és 1990 óta Magyarországon élő rendező műve hazai mércével mérve hatalmas összegből készült – közel 1,2 milliárd forintból –, és ez meg is látszik rajta. Olyan vizuális orgia készült, amelyre a vájt fülű, magas művészetért rajongók, és a verekedős-lövöldözős-üldözős filmek szerelmesei egyszerre csettinthetnek elégedetten. A Ruben Brandt magától értetődő természetességgel vetíti egymásra e két világot, a művészet összetett univerzumát, és a túlpörgetett akciók zsigeri nyersességét. És nem csupán összebékíti a különféle igények szerinti műélvezetet, hanem a kettőt egyszerre működteti, vagyis nincs akció művészet nélkül, és a művészet maga az akció. A végeredmény egy lehengerlően kreatív, fantáziadús képi világ, amely még azt is bőven elbírja, hogy a történet és főleg a párbeszédek néha jócskán elmaradnak a vizualitás szintjétől.

Ruben Brandt (Kamarás Iván hangján) híres művészet-terapeuta, vagyis olyan lélekgyógyász, aki a művészet erejével szabadítja meg pácienseit makacs bajaiktól. Egy esetben marad csupán sikertelen a kezelés: a saját gondjával nem tud mit kezdeni. Rémálmok gyötrik, amelyekben híres festmények figurái támadnak rá, és gyilkolják meg kis híján, a borzalomtól csak az ébredés menti meg mindannyiszor. Mielőtt végleg elmerülne a rémálmokban, feltűnik egy csinos páciens, Mimi, aki kleptomániájától szeretne megszabadulni, ami világklasszis tolvajként eléggé megnehezíti az életét (hiszen jellemzően nem azt lopja el, amivel megbízták, hanem azt, ami megtetszik neki). Hamar kiderül azonban, hogy kettejük közül inkább a terapeuta szorul segítségre, így Mimi (Hámori Gabriella) három másik beteggel, Bye-Bye Joe-val, a szószátyár testőrrel, Membrano Brunóval, a kétdimenziós bankrablóval, és Fernandóval, az önsorsrontó hackerrel szövetkezve igyekszik a saját tanácsát felhasználva kigyógyítani a dokit.

Birtokold a problémát

– mondja Ruben Brandt, és Mimiék pont ezt csinálják: ellopják neki az összes olyan festményt, amely a rémálmokban felbukkanva a terapeuta életére tör.

Csinos lista áll össze: Picasso, Magritte, Van Gogh, Manet, Andy Warhol, és az immár Ruben Brandttal kiegészült csapat nem lankad addig, amíg az utolsó kép is a pszichológus irodájának falán lóg. Ez persze kevésbé tetszik a múzeumokat biztosító társaságnak, és még kevésbé a maffiának, amelynek feje eddig azt hitte, csak kábítószerrel és prostitúcióval lehet jó pénzt keresni, és erre kiderül, hogy a művészet még jobb biznisz. De az ötösfogat nyomában van a titkosszolgálat is, hiszen, mint kiderül, van valami titokzatos Ruben Brandt múltjában, ami nem csak a rémálmokra, de a bűntények helyszínein rendre felbukkanó jóvágású magánnyomozó, Mike Kowalski (Makranczi Zalán) szerepére is választ ad. A lopásoknál, üldözéseknél, lövöldözéseknél már csak ezek képi világa vadabb. Krstic a reneszánsztól kezdve a huszadik század első felének izmusaiig (dada, szürrealizmus, expresszionizmus, kubizmus) minden festészeti stílust egybegyúrt, hogy egy sosem létezett, és mégis mindenki számára ismerős világot alkosson. És a festészet mellett az építészet-, a zene- és a filmtörténeti utalások sem maradhatnak ki, szinte minden képkocka rejt valami üzenetet, csak győzzük megfejteni – már a főhős neve is ilyen: Rubens és Rembrandt neveinek összevonásából született meg a gyűjtő.

Sajnos, ahogy arról már volt szó, a dramaturgia és a párbeszédek nem mindig tartják a lépést a gyorsvonatként száguldó vizuális kalanddal. Egészen pontosan előbbi a film végére – amiről még lesz szó – összeáll, vagyis a korábbi nagyvonalú ugrások, kihagyások és hibásnak tűnő jelentek a finálé nagy fordulatában jelentést nyernek, ám a néha kifejezetten gagyi dialógokon ez sem segít. Persze nagyobb bajunk ne legyen néhány ironikusnak szánt, de még úgy sem igazán működő szövegrészletnél.

A film folyamatosan idézi meg a legnagyobb – vagyis Krsticre a legnagyobb hatást gyakorolt – rendezőket Kuroszavától Bergmanon át Buñuelig. A finálé, és így a történet egésze azonban leginkább David Lynch mesterműveit juttatja eszünkbe. Akárcsak a Radírfej, a Kék bársony, a Twin Peaks és a Mulholland Drive alkotójának filmjei, úgy a Ruben Brandt is kirántja alólunk a történetet egy ponton, mi csak bámulunk, és nem értjük, hogy mi történt. Krstic filmjének nagy fordulata persze egy (vagy több) fokkal könnyedebb Lynchnél, vagyis a tanácstalanság hamar(abb) elmúlik, de a csavar így is emlékezetes.

Az élmény szempontjából másodlagos, de az animációt Oscar-díjra is jelölték, vagyis ott van azon filmek bővített listáján, amelyek majd Oscar-díjat kaphatnak jövőre. És bár erről a listáról folyamatosan húzzák ki a címeket, végül csak öt egészestés animáció marad majd a kategóriában, a The Hollywood Reporter című amerikai filmes szaklap szerint a Ruben Brandt jó eséllyel indul az arany szobrocskáért. Ez pedig abban a mezőnyben, ahol ott a Kutyák szigete és A hihetetlen család második része is, komoly fegyvertény.

De mondom, ez a hír sokat nem tesz hozzá a filmhez, ami animációként köröket ver a legtöbb idén bemutatott élőszereplős filmre. Páratlan fantáziája és egyéni látásmódja miatt mindenkinek erősen ajánlott. (fib)