Hajléktalanszállóra kerültem terhesen, rettegéssel telik minden napom

Brigi egy fiatal, várandós nő, aki néhány rossz döntés eredményeképpen nagyon méltatlan helyzetbe került, párja pedig nem támogatja. A szülés időpontja vészesen közeledik, ő pedig tehetetlen. Most az ő történetét olvashatjátok:

Üdvözöm, tisztelt szerkesztőség, köszönöm, ha megjelenhet a történetem. 19 éves vagyok és a párommal nagyon fiatalon költöztünk össze. Egyikünknek sem volt szerető családja, csak egymásra számíthattunk. Nagy szerelem volt a miénk, éppen azért, mert csak egymásra számíthattunk. Én takarítónőként dolgoztam egy helyen, ő pedig építkezéseken segített be. Tudom, hogy én is hibás vagyok abban, ami történt, ugyanis amikor rájöttem, hogy babát várok, akkor már a harmadik hónapban voltam.

A terhesség mindent megváltoztatott, ekkor kezdtek rosszra fordulni a dolgok.

Amikor a páromnak elmondtam a dolgot, akkor nagyon csúnyán reagált. Mindennek elhordott, hogy menyire felelőtlen vagyok, közben szerintem ez két emberen múlik. Valóban volt olyan, hogy nem volt pénzünk védekezési eszközt venni, én szóltam is, de nem foglalkozott vele. Én nagyon nehezen viseltem a terhességet, nem tudtam dolgozni, erre a páromnak az volt a reakciója, hogy ő nem fog engem eltartani, így ő sem ment dolgozni. Hiába kérleltem, mondta, hogy nem lenne igazságos, ha csak ő dolgozna.

Egy idő után nem tudtuk fizetni a lakást és hajléktalanok lettünk.

Nem tesz semmit azért, hogy jobban éljünk. Nem érdeklem sem én, sem a gyerek, de rettegek attól, hogy egyedül maradok, hogy nem lesz senkim. Még talán egy rossz párkapcsolat is jobb mint a magány, nem? 

Egyébként mindenki nagyon kedves velem, nem ért semmi bántás a szálón, én mégis rettegek, minden nap. Egyrészt azért, hogy a párom elhagy, a másik pedig, hogy a babát nem hozhatom ide. Félek, hogy elveszik tőlem. Azzal riogat mindenki, hogyha megtudják a kórházban, hogy nincs a kicsinek biztos helye, akkor haza sem engedik.

Minden nap egy új életről álmodozok.

Arról, hogy nem kell félnem, hogy a párom szeret és hogy nem mások jóindulatára alapozva tudom ellátni a kicsit. De ez egyelőre elérhetetlenek tűnik. Még jó ideig nem tudok majd dolgozni a párom pedig azt mondta, hogy ne is álmodjak arról, hogy majd ő fog csak pénzt keresni, neki jó így, ahogy vagyunk.

Őszintén nem tudom milyen kilátásaim vannak, soha, senki nem szeretett rajta kívül és nem tudom, hogyan nyerhetném vissza ismét ezt a szeretetet. Azt is mondta, hogy adjuk örökbe a babát, de ez szóba sem jöhet, életem végéig felelősséget akarok érte vállalni. De előbb magamért kellene, csak fogalmam sincs, hogyan kezdjek neki.