Egy ismeretlen nő jelent meg édesanyám temetésén, ő zokogott a leghangosabban, apám úgy kikelt magából, ahogyan még sohasem láttam

Szófia édesanyját hasnyálmirigy rákkal diagnosztizálták. Az agresszív lefolyású rákkal esélye sem volt az orvosoknak, így a nő hamarosan elhunyt. Arra azonban számítottak sem a gyermekek, sem a család, hogy mi derül ki a temetésen. Most az ő történetüket olvashatjátok.

Sokan ízléstelennek gondolhatják, hogy a gyász közepén azzal foglalkozok, hogy egy bulvároldalon megjelenjen a történetem. Azt gondolom senkinek nincs joga pálcát törni felettem, mindenki úgy és olyan módon gyászol, ami őt előbbre viszi. Nekem pedig el kell mesélnem a történetemet. Édesanyám történetét. Mert ő nem tudta senkinek sem elmondani. Azt szokták mondani, hogy a rák a ki nem mondott érzelmek betegsége: belülről megesz, elsorvaszt, ameddig a lelked mellett a tested is megadja magát. Hiszem, hogy őt is ez vitte el.

Édesanyám halála hatalmas veszteség volt.

22 éves vagyok és még sokáig lett volna szükségem az iránymutatására, tanácsaira. 22 évesen hagyott itt egyedül, magányosan. Ez persze nem igaz: hiszen nem hagyott itt, szeretett az utolsó lélegzetvételéig és nem maradtam egyedül. Itt van az édesapám és a húgom, akik mindennél fontosabbak lettek nekem az utóbbi időben. Sokat vagyunk együtt, összébb zártunk. Így volt ez édesanyám temetésének a napjáig. Akkor ugyanis valami eltört, valami olyan, amit nem tudom hogyan tudnék magamban meghegeszteni.

Fel voltunk készülve a halálára, de arra a családi titokra, ami kiderült, nem.

A temetést megelőző napok borzalmasak voltak. Sírtunk, állandóan csak sírtunk, hiányoltuk, felhívtam volna milyen virágot akar, hogy milyen ruhát venne fel, de tudtam, hogy a vonal másik végén nem veszi fel senki. A temetés napjáig annyit zokogtunk, hogy elfogytak a könnyeink. Ott álltunk, száraz tekintettel és néztük, ahogy gyülekeznek az emberek. Ismertem mindenkit, szegről végről, anyámat sokan szerették. Amikor elkezdődött a szertartás, akkor a beszédek közben egyszer csak egy éles, sikítás szerű hangot hallottam. Hátranéztem és egy középkorú nő volt, még soha nem láttam. Ahogy azt sem, milyen az, amikor apám arcát elönti a düh és magából kikelve üvölt.

Pedig most ez történt: a botrány pedig az egész temetést tönkretette.

Apám odarohant és közben azt kiabálta: hogy mertél eljönni? Hogy volt képed? Azonnal takarodj. Mindenkiben meghűlt a vér, nem értették mi történik. A nő még mindig zokogva válaszolt: tudod, hogy engem szeretett. Tudod. Csak ezek még nem olyan idők voltak. Te csak a második voltál. Mi voltunk egymásnak az igaziak, az utolsó lélegzetvételéig.

Azt hittem apám megüti a nőt, de nem tette. Csak elzavarta. Méltatlan volt az egész helyzet és a szavakból egyértelmű volt, hogy mi történt, mégsem tudtam felfogni, ami itt elhangzott. Anyám régi, igazi szerelme egy nő lett volna? Sokan azonnal távoztak a szertartásról és én ott maradtam a testvéremmel és az apámmal. Hárman néztünk egymásra, némán, terhelve egy olyan titokkal, aminek nem hogy kiderülnie, hanem megtörténnie sem kellett volna. Apám próbálta oldani a helyzetet: futóbolond... mondta ő, de nem volt meggyőző. Tudtam, hogy ismerte a nőt és azt is tudtam, hogy nem hazudott. Nem terhelem ezzel apámat, nem kérdezősködök. Azt hiszem tudom is, amit tudnom kell. A kis faluban, ahonnan jöttek, nem nézték volna jó szemmel az ilyesmit. Anyám a többség akarata szerint döntött, apám mellett. Így lettünk mi is: ebben pedig biztos vagyok, hogy tiszta szívével akart minket. Nekem pedig gyermekeként ennyi a lényeg: a tudattal pedig, hogy anyám már soha nem lehet együtt azzal a nővel, akit szeretett, nekem kell együtt élnem és úgy alakítani az életemet, hogy nekem soha ne kelljen lemondanom a saját boldogságomról.