Kihallgattam apám és anyám beszélgetését, azt hittem én vagyok a kedvenc gyerekük, nagyobbat nem is tévedhettem volna

Tilda egy háromgyerekes család középső gyereke. A szülei mindig kivételeztek vele és azt gondolta, hogy ezt annak köszönheti, hogy vele a legközelebbi a viszonyuk. Egy alkalommal azonban mikor ő egy tesós program kapcsán otthon maradt és erről a szülei nem tudtak, akkor szörnyű dolog derül ki. Most az ő történetét olvashatjátok:

Igazából soha nem gondolkodtam el a szerepemen a családban. Mindig én voltam a cuki, az aranyos, két oldalról is körülrajongott gyerek. Volt egy kistesóm, aki imádott  egy nagytesó, aki gondoskodott rólam. Én pedig voltam az aranyos, kedves, cuki: és nagyjából ennek az árnyékában nőttem fel, bár akkoriban éreztem ezt inkább napsütésnek.

A szüleim nekem mindent megengedtek: rengeteg szakkört kipróbálhattam, nekem nem erőltettek semmit, a többi tesómmal sokkal szigorúbbak voltak. Nem voltam se buta, se lusta gyerek, azt gondoltam, hogy annyi mindenhez van érzékem, hogy belekóstolhatok mindenbe, míg a tesómnak ki kellett tartania a zongora mellett,  a másik pedig sakkozni járt, akkor is, ha fáradt volt.

Elvégeztem a középiskolát és mivel úgy gondoltam, hogy mindenhez értek, így nem akartam rögtön dönteni: a bölcsész szakot választottam a továbbtanulásom céljaként.

Fel is vettek egy egyetemre és nagy reményekkel vágtam bele a tanulásba. Sikerült is, közepes eredménnyel mentem végig és a diplomaosztóm előtt rettenetesen izgatott voltam. A szüleim pedig osztoztak az izgalmamban: együtt néztünk rá ruhát, segítettek szervezni a bulimat és az egész család feljött vidékről, hogy ott legyenek  diplomaosztómon.

Óriási hazugság derült ki a diplomaosztó előtti napon.

Épp mentem volna be a szüleimhez, hogy egyeztessünk néhány dolgot, de nem számítottak rá, hogy otthon vagyok. A szobájukhoz közeledtem, ami félig nyitva volt és mielőtt bekopogtam volna, meghallottam, hogy miről beszélgetnek: rólam. És a testvérek közötti különbségekről. Eddig azt gondoltam, hogy különleges vagyok, de itt egy világ omlott össze bennem. Különleges voltam, csak nem úgy.

A bölcsész szakot óriási mellényúlásnak élték meg.

Arról tanakodtak, hogy hogyan csoportosítsák át a pénzeiket, hogy a legidősebb tesóm várjon még egy kis támogatásra és nekem adják meg.

Bölcsész szak. hova fog azzal elmenni?

Nem tudom, de olyan aranyos kislány, valahová fel fogják venni gyakornoknak.

De hova? Milyen helyre? Hova fog jelentkezni? Támogatnunk kell őt, ameddig nem talál egy másik szakmát. Mit fognak szólni a testvérei, hogy ő többet kap? Jó gyerekek, szeretik egymást, de kizárt, hogy Tildus egyedül megél. Nem tud.

Nyugodj meg, megoldjuk. A nővére tud várni, nagyon ügyes és jó lehetőségei vannak.

A szüleim életképtelennek tartottak: és egész eddig hazugságban éltem.

Szinte szédülve hátráltam ki a szoba mellől. Nem akartam lebukni, hogy kihallgattam ezt az egészet. Úgy tettem, mintha aludnék. Rájöttem, hogy fagyizást terveztünk a testvéreimmel, de én végül nem akartam menni, erről a szüleinket pedig nem tájékoztattuk. Nem tehetek úgy, mintha semmit nem tudnék, pedig ezt kell tennem. Az egész család dinamikája összeomlana, de kiteríteném a lapjaimat. Gyűlölöm magam. Hogy ennyi problémát és aggodalmat okoztam és ennyire elvittem a fókuszt a nálam tehetségesebb tesóimról. Összeomlottam. Nem akarom átvenni a diplomámat és el akarok innen menni, nem akarok több bajt okozni. Más jobban megérdemli azt a szeretetet, amit a szüleim tudnak adni és más méltóbb arra, hogy megkapják azt a támogatást, amit nekem szántak.

Az egész éjszakát végig sírtam, de egyszerűen képtelen vagyok összeszedni magam, pedig az iskolában is lenne bőven dolgom.