Az egyéves évfordulónkon szakított velem a párom, majd elmondta azt is, hogy miért jött össze velem

Detti nagyon visszahúzódó lány volt, a mai divatos szólva élve az introvertáltak táborát erősítette. Sokáig elkerülte a szerelem, de aztán belépett az életébe Márk, aki lebontotta a falakat és kinyitotta az addig zárkózott lányt. Az évfordulón azonban kellemetlen meglepetés érte a szerelmes Dettit. Most az ő történetét olvashatjátok:

Sziasztok! Előre is elnézést kérek, ha zavaros az írásom, de annyira megrázott, ami velem történt, hogy képtelen vagyok épkézláb gondolatokat megfogalmazni. Csak az visszhangzik a fejemben, hogy miért? Miért érdemeltem ezt? Miért nem lehetek boldog? Miért tette ezt velem az az ember, akit mindennél jobban szerettem? Sohasem voltam egy túl nagyhangú lány, általában a sarokból figyeltem az eseményeket. Főleg a tanulásra koncentráltam és bár nem mondanám, hogy a férfiak nem vettek észre, mégsem kerestem kifejezetten kapcsolatot.

Aztán jött Márk és ez mind egy pillanat alatt megváltozott.

Nagyon kitartóan udvarolt én pedig végül beadtam a derekamat: az első együttlétünk után éreztem, hogy ez most más, ő különleges és mint egy felelőtlen tinilány, azonnal beleszerettem. A kapcsolatunk szuperül alakult, ám az furcsa volt, hogy nem akart összeköltözni. Heti néhány alkalommal találkoztunk. Nekem ez kevés volt, de ez volt az első komoly kapcsolatom és nem akartam elrontani a túlzott ragaszkodásommal.

Eltelt így egy év, én pedig gőzerővel készültem az évfordulónkra.

Egy étteremben foglaltam asztalt, ott találkoztunk. Én egész nap készülődtem, még egy egyedi, névre szóló ajándékot is vásároltam neki. Amikor megérkeztem, akkor nem akart megcsókolni, csak kérte, hogy üljek le. Én megijedtem, mert nem láttam még ilyen távolságtartónak. Leültem és vártam, hogy mit fog mondani, de arra amit hallottam, nem voltam felkészülve. Elmondta, hogy régóta gondolkozik azon, hogy a férfiakat szereti és ezt l is mondta a szüleinek, akik nem fogadták jól a dolgot és ki akarták őt hagyni a családi végrendeletből. De az édesapjának eszébe jutott valami: fogadást kötöttek, hogyha egy évig lesz egy barátnője és semmi nem változik benne, akkor elfogadják, hogy ő ilyen és hajlandóak "elnézni" neki a dolgot. Hozzátette, ma beszélt velük, hogy lejárt az egy év és sikerült elrendezniük a konfliktust, megbarátkoztak a gondolattal.

Nem akartam hinni a fülemnek: azt hittem viccel, reménykedtem benne, de nem. Halálosan komoly tekintettel nézett rám és elmondta azt is, hogy az érzései nem változtak, sőt, megismerkedett egy fiúval, akivel úgy gondolja, hogy jó páros lennének. Megköszönte nekem az egy évet, sok szerencsét kívánt, majd felállt és elment. Én pedig ott ültem egyedül és hirtelen kitört belőlem a sírás. A személyzet vigasztalt, de nem tudtam megnyugodni. Amikor már éreztem, hogy kínos a viselkedésem, akkor megköszöntem, hogy foglalkoztak velem, majd kisiettem. Azt hittem azt a napot nem élem túl. Olyan fájdalmat éreztem, amihez hasonlót még soha: tudom, nem volt helyes de írtam Márknak, hívtam, de ő semmire sem reagált. Teljesen összetörtem. Akkora lelki törést okozott az eset, hogy pszichológushoz kellett fordulnom és azóta is aktívan terápiázok. Nem érzem magam sokkal jobban: ennyi, hogy már nem akarok minden pillanatban összezuhanni. De most nehezen hiszem el azt, hogy valaha lehetek még boldog, vagy akár szerelmes. Senki nem érdemel ilyet, amit velem tettek. Közben pedig megőrjít a tudat, hogy a férfi, akibe szerelmes voltam, most egy másik férfi karjaiban találta meg a boldogságot, engem, az eldobható lányt pedig talán már el is felejtett.