A férjem az anyjával töltötte a a nászéjszakánkat: akkora balhé volt, hogy az esküvő óta nem beszéltünk

A mai napon Klára osztotta meg velünk történetét, aki egy egészen szürreális helyzetbe csöppent bele. A párja anyuci pici fia, de azt hitte ez az esküvővel változni fog. Kálmán azonban már az első nap (éjszaka elbukott), ismerjétek meg a pórul járt ara történetét és ha van bármi ötletetek, adjatok tanácsot szegénynek:

Házas vagyok 4 napja és pont ugyanennyi ideje nem beszéltem a férjemmel. Már amikor megismertem Kálmánt is az édesanyjával volt, látszott, hogy szoros kapcsolat van közöttük, szeretik egymást, kicsit talán már túlzottan is. Azonban a legtöbb rémtörténettel ellentétben nekem soha, semmilyen konfliktusom nem volt az anyósommal. Nem sürgette az unokát, nem érdekelte hogyan tartok rendet, nem foglalkozott vele főzök-e és mit, egyszerűen csak állandóan ott akart lenni, velünk.

A férje két éve meghalt, rémes baleset, optikai hálózatszerelő volt és egy létrás manővernél elmérte a dolgot: lezuhant és szörnyethalt. Kálmán azt állítja, hogy azóta ennyire ragaszkodó az anyja, előtte az édesapjával sokat jártak wellnesezni, túrázni, borkóstolókra, buszos utazásokra, de most egyedül maradt és ismerkedésről hallani sem akar.

Ez önmagában szörnyű és el sem tudom képzelni, hogyha én 30 év után elveszíteném a társam, akkor mit tennék, de remélem, hogy nem ezt. Szinte minden nap átjön, kötöget, ücsörög, nálunk tévézik és tudom, hogy a gyászidőszakot nem lehet siettetni, de egy idő után ez rettenetesen terhes volt. Ráadásul nem is mondott semmit, nem sírt, nem kellett vigasztalni, egyszerűen csak mintha nálunk lakott volna.

Nekem ahogy lehetőségem volt eljöttem otthonról, mert tudom: egy bizonyos kor után nem egészséges ez a mindennapos szülői jelenlét, egyszerűen eldeformálódik a kapcsolat. De Kálmán ezt nem érzi. Sőt... azt vettem észre, hogy neki nem is terhes az édesanyja folyamatos jelenléte, hanem egyre inkább visszaminősül gyerekké.

Szerencsére ezt megcáfolja az, hogy valóban teljesen váratlanul, de megkérte a kezem. Az esküvőt el is kezdtük szervezni és ismét mondom: zavaros elem az egészben, hogy az anyósom nem akart beleszólni, nem erőltetett semmit, nem voltak elvárásai, egyszerűen csak folyamatosan ott volt nálunk. Megszerveztem mindent, eljött a nagy nap, nem is foglalkoztam ezzel az egésszel.

Kimondtuk az igent, könnyek, meghatottság, köszönő és köszöntő beszédes garmadája, fotózás, piálás, na... szóval ez átlagos esküvő.

Egészen addig a pillanatig, ameddig nem jeleztem az (akkor már) férjemnek, hogy mennék lefeküdni. Mire ő egy jóéjt puszit nyomott a homlokomra és azt mondta, hogy az estét az anyjával tölti, megviselte ez a nap és az édesapja halála ma különösen előjött. Életemben ennyire kínos szituációban nem voltam: először nem tudtam megszólalni, utána üvölteni akartam, utána pedig megpróbáltam belőni a megfelelő hangnemet. Én értem az anya fia kapcsolatot, értem, hogy gyászolja a férjét, értem, hogy szeretik egymást, de most már komolyan: hogyan érzi egyik sem, hogy ez kellemetlen?

A boldogító igen kimondása után kevesebb mint 6 órával már nem beszéltem a férjemmel. Kijött belőlem az elmúlt két év minden bosszankodása és haragja, ő pedig valóban hazament az anyjával és azt mondta, hogy nőből lehet neki még ezer, de anyából csak egy van. Azóta nem beszéltünk és nem tudom fogunk-e. Nekem ilyen kapcsolat nem kell és nem lepődnék meg azon, ha végül elválnánk. Szerintetek én hibáztam? Tehettem volna valamit másképp?