Furcsa dolgot vettem észre a hat éves fiamon, szembesítettem vele az anyját: egy férfi legrosszabb rémálma vált valóra

Károly és Marianna sokáig próbálkoztak a gyerekvállalással, ám a sorozatos kudarcok egy idő után megtépázták a kapcsolatukat. Amikor már minden kezdett nagyon rosszra fordulni, akkor azonban jött az örömhír: Marianna terhes lett. Most az ő történetüket olvashatjátok:

Életem legnehezebb döntését kell meghoznom nagyon hamarosan. Van egy csodálatos feleségem, akit azért választottam társamul, mert az első pillanattól éreztem, hogy ő lesz az a nő, akit el tudok képzelni a gyerekeim anyjának. Szerencsére ő is bennem látta meg az igazit, így természetes volt, hogy a kapcsolatunk szépen haladt előre. Az esküvő után két évvel kezdtünk bele a babaprojektbe, azt gondoltuk egyszerű lesz. Így visszanézve bár elkezdtük volna korábban...

Termékenységi problémák merültek fel.

Hetek teltek el sikertelenül, majd hónapok, végül egy év. Ekkor vettem rá magam, hogy elmenjek orvoshoz, de egyikünknél sem találtak semmit, ami indokolta volna a sorozatos kudarcokat. Annyira vágytunk a babára, hogy ez megmérgezte az egyébként boldog házasságunkat. Napról napra többet vitáztunk és egyre szomorúbbak lettünk. Már semmibe nem találtuk meg az örömöt, a szeretkezéseink gépiesek lettek, csak a baba lebegett a szemünk előtt. Már a váláson is elgondolkoztunk, mikor egyik nap munkából hazajövet a feleségem a nyakamba ugrott és megmutatta a pozitív tesztet.

A házasságunk újra a régi lett, minden feszültség elmúlt.

Teljes gőzerővel készültünk a baba érkezésére és szerencsére a terhesség alatt semmilyen problémát nem tapasztaltunk. A feleségem ragyogott, én majd kicsattantam, a családunk és a barátaink pedig velünk örültek a boldogságunknak. Ott voltak akkor is, mikor megszületett a kisfiunk, Zente. Első ránézésre is elfogott valami furcsa érzés, de betudtam az apaságnak és annak, hogy egy nagyon nehéz korszakot hagytunk ezzel magunk mögött.

Az évek teltek és bennem egyre inkább erősödött a kétely.

Nem tudnám megmondani mitől, de valahogy rossz érzésem volt. Ezt persze soha senki nem látta rajtam. Még magamnak sem mertem bevallani, hogy mitől félek. Egyik nap aztán mikor a kisfiam kijött a fürdőből, megláttam a csípőjénél egy szívecske alakú anyajegyet. Nem is tudom mit magyarázott nekem annyira lelkesen, de nekem ott akkor megszűnt a világ.

Bementem a feleségemhez a hálószobába és feltettem a kérdést, amitől évek óta féltem: Drágám, Zente az én fiam?

A családi titok amit évek óta hordozott napvilágra került.

Meg sem próbált tagadni, egy nagy sóhajtás kíséretével kimérten és lassan azt mondta: nem. Lerogytam az ágyra. Nem is kellett megkérdeznem kitől van: a legjobb barátomtól. Az anyajegy amit annyiszor láttam úszások közben ugyanott van és ugyanolyan formájú a kisfiamon is. Miből jöttél rá? Kérdezte, mire mondtam, hogy mindig is sejtettem, de a végső bizonyítékba is beavattam.

Nézd drágám. Kezdte kimérten. Most két lehetőség van előtted. Vagy éljük tovább az életünket úgy, mintha mi sem történt volna. Egy alkalom volt. Nem tudom miért, de éreztem, hogy sikerülni fog. Vagy összepakolsz és elhagysz minket.

Majd úgy hajtogatta volna a ruhákat, mintha azt beszéltük volna meg, hogy mi a vacsora. Hát itt tartunk. Tulajdonképpen senkire nem vagyok mérges. Csak baromira fáj. Fáj, hogy nem adhattam meg magunknak, a családunknak, amire vágytunk. A döntésemet hamarosan meg kell hoznom és nem tudom melyik lenne a férfiasabb, az igazibb: ha hátat fordítanék, hiszen elárultak, vagy ha maradnék és felnevelném valaki más gyerekét?