A kisfiam egy lufit hozott nekem ajándékba, üvöltve hívtam fel a férjemet amikor tudatosult bennem mit látok

Nem annyira régen még boldog házasságban éltem és irónikus módon egy születésnapomra kapott lufi rúgta fel a(z számomra addig annak tűnő) idillt. Most fogom betölteni a 37-et, nem éppen mondanám magam fiatalnak, de a középkorú címke is távol áll tőlem. Mindenesetre ha őszintén, szívemre tett kézzel végig nézek az elmúlt pár év történésein, akkor igen, öregedtem, unalmasabb lettem, édesanya lettem.

Slamposabb, fáradtabb, ráncosabb, minden egyes nőkre használt negatív jelző illett rám, de összességében a jellemem változatlan maradt: imádtam a férjem, talán már nem akkora elánnal, mint korábban, de sokat nevettünk, viccelődtünk, neveltük Örsöt, a kisfiunkat, harmonikus családi életünk volt, csak hát, kicsit unalmas, de nekem a napi teendők mellett nem volt időm ennek az érzésnek átadni magam.

De hogyan is lehetne ezt izgalmasan tartani? Rengeteg felelősség, figyelem, egy új kis élet nevelése, újra és újra végig játszva a történetet a fejemben sem jöttem rá arra, hogy hol ment félre a dolog.

Ez az egész a bizalomról szól. Bízni abban, hogy a másik is azt érzi, amit én, hogy az ő szívében is melegség és szeretet van, megértés, esetleg vágy is, még ha ebben az időszakban én sem éreztem azt, hogy kívánatos lennék.

De vissza a jelenbe: november 17-én történt az eset, így viszonylag friss, nézzétek el, ha érzelmekkel teli és csapongó az írásom. A születésnapom reggelén a férjem ágyba reggelivel ébresztett, a kisfiam egy édes, praclijával rajzolt festményt hozott, énekeltek, nevetgéltünk, filmet néztünk, vidámparkba mentünk. Szülőként a szülinap is egy alkalom arra, hogy megünnepeld a csemetéd.

Hazaértünk, rendeltünk pizzát, elbóbiskoltunk, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki ütemesen simogatja az arcomat. Örs volt az, széles mosollyal és egy kacska, csálé lufival a kezében mondta, hogy újrázzuk a bulit, mert neki nagyon tetszett, természetesen ezt az ő kis szókészletével.

Félálomban átvettem tőle a lufit, aminek a tapintásától egy pillanat alatt kiment az álom a szememből. Csúszós volt és érdes, azonnal felismertem, hogy mit fogok a kezemben.

Ezt hol találtad kincsem? - kérdeztem a kisfiamtól tettetett nyugalommal, gombóccal a torkomban.

Az ágyam mögött. Lufi, anyunak. - mondta nekem széles mosollyal.

Van nekünk egy bébiszitterünk. A férjem grafikus és ragaszkodott hozzá, hogy kell neki segítség itthonra, mikor nem vagyok házon belül, én pedig úgy gondoltam, hogy a 21. században ebben semmi különleges nincs és meg is engedhettük magunknak ezt a "luxust". Nyilván nem kell magyaráznom mit tartottam a kezemben. Egy óvszer. Nem használt, de kibontott, valószínűleg egyszer rossz pillanatban érhettem haza, de a legrosszabb, hogy mindezt a gyerekszobában találta. Megpusziltam a kisfiamat és megkértem hogy menjen ki. A férjemet felkeltettem, kezemben a "lufival" és megvártam, míg leesik neki a dolog. Én fogamzásgátlót szedtem, nagyon erőset, illetve évek óta szóba sem került közöttünk a gumi kérdés, tehát a szituáció egyértelmű volt.

Ő felkelt, megdicsérte a lufit, majd Örsöt kereste de szép lassan ahogy az álom kiment a szeméből, megjött a felismerés is. Kiváló pár voltunk, szavak sem kellettek. Ő szomorúan nézett maga elé és egy bocsánatfélét rebegett.

Szereted? - kérdeztem.

Igen. - felelte.

Akkor váljunk el.

Rendben.

Valószínűleg ez volt a világ legrövidebb beszélgetése, amivel egy házasság véget ért. Korrekten megegyeztünk, ő egy jó ember, semmire nem tartott igényt. Azóta viszont a bébiszitterünkkel van. És soha nem láttam ennyire boldognak. Már csak azt remélem, hogy az én életembe is beköszönt egy ilyen szerelem, egy olyan szülinappal, ahol nem a felszarvazásom jelképét kapom meg az imádott kisfiamtól. Az pedig még ennél is nehezebb, hogy ne egy felszarvazott, megcsalt és kiöregedett feleségként gondoljak magamra.