A pasim kért tőlem egy szívességet: most ügyvédekkel és rendőrökkel töltöm a napjaimat, nincs kiút

Izabella és párja harmónikus, boldog kapcsolatban éltek együtt. A férfi aztán egy visszautasíthatatlan ajánlattal tért haza és szívességet kért Izától. Akkor kellett volna nemet mondania. Most az ő történetét olvashatjátok:

Első találkozásunk óta tudtam, hogy vele valami különleges kezdődik. Egy hétvégi este történt, egy közös barátunk születésnapi összejövetelén találkoztunk. Ő volt az, aki könnyedén belépett a szobába és minden tekintetet magára vont. Ahogy beszélgettünk, gyorsan kiderült, hogy nem csak a külsőségei vonzottak, hanem az intelligenciája, a humorérzéke és az a különleges figyelem, amit rám fordított. Eleinte mintha csak az egész világ két emberre szűkült volna le: ő és én. Mindent megosztottunk egymással, terveket szőttünk és úgy tűnt, mintha valóban közös jövőt képzelnénk el.

Ez a szerelem mindent elsöprő volt.

Az első pár hónap álomszerű volt. Szinte minden nap találkoztunk és egyre mélyebben belebonyolódtunk az egymás iránt érzett szerelembe. Ahogy teltek a hónapok, arra gondoltam, talán megtaláltam azt az embert, akivel az egész életemet leélhetem. Bízni kezdtem benne, mert mindig azt mondta, ő sosem bántana meg. Gyakran beszélt a közös terveinkről, arról, hogy mennyi mindent építhetünk fel együtt és ez a jövőkép egyre csak erősítette a kötődésemet.

Az első hitelfelvétel sem volt kellemes a számomra.

Aztán egy nap, amikor már több mint egy éve együtt voltunk, arra kért, hogy segítsek neki egy apróságban. Először furcsa volt számomra, hiszen mindig azt állította, hogy önálló, független ember, aki nem szorul mások segítségére. De ahogy magyarázni kezdte, hogy valamilyen üzleti projektbe szeretne belevágni és rövidtávon szüksége lenne egy kisebb összegre, természetesen támogattam. Azt mondta, ez az üzleti ötlet alapjaiban változtatja majd meg az életünket, és hogy később ez csak még közelebb hoz majd minket egymáshoz. Éreztem, hogy bizonytalan vagyok, de közben attól féltem, hogy elveszítem, ha nemet mondok.

Az első hitel felvételére végül igent mondtam. Azzal nyugtatott, hogy csak a nevemet kell használnia, de a törlesztéseket természetesen ő intézi majd. Azt mondta, csak átmeneti segítségre van szüksége, mert hamarosan rendeződik minden. A második alkalommal már határozottabban állt a dologhoz: újabb összeget kért, és azt állította, ha most segítek neki, utána már nem lesz szükség semmi további támogatásra. Én hittem neki, elvégre közös jövőt tervezünk.

Úgy tűnt, hogy szépen rendezte az adósságokat.

Egy ideig úgy tűnt, minden rendben megy. Nem kaptam semmilyen értesítést, nem voltak késedelmes fizetési figyelmeztetések,és ő is folyamatosan biztosított róla, hogy minden rendben halad. Aztán egyszer csak megváltozott valami. Az üzenetei ritkulni kezdtek, a telefonhívásaimat gyakran nem fogadta, és amikor végül sikerült elérnem, mindig talált valami kifogást arra, miért nem tudunk találkozni. Egyre kevésbé éreztem magam biztonságban, de valahogy még mindig reménykedtem abban, hogy ez csak egy múló nehézség.

Aztán egy napon megjött az első értesítés. Egy levél volt, egy banktól, amelyik jelezte, hogy az egyik hitelnek már több hónapja elmaradt a törlesztőrészlete. Emlékszem, ahogy megdermedtem a papírt tartva; hirtelen nem is fogtam fel a szavak jelentését. Még mindig próbáltam nyugtatni magam, hogy biztos valami tévedésről van szó. Amikor megpróbáltam felhívni őt, a telefonja ki volt kapcsolva.

Napokon át próbáltam elérni, minden lehetséges módon. Üzeneteket hagytam, kerestem közös ismerősöknél, miközben közben egyre újabb és újabb értesítések érkeztek. Minden egyes levél olvasása után mintha egy újabb rémálomba csöppentem volna. Kezdtem megérteni, hogy mindaz, amit hittem, amiben bíztam, széthullik körülöttem.

Nem is a hatalmas adósság fájt a legjobban, amit felhalmozott a nevemre, hanem a szakítás.

A hónapok során egyre több tartozásról szereztem tudomást, és minden alkalommal úgy éreztem, mintha egy újabb kést döfnének belém. A bankok hideg és érzelemmentes nyelvezete csak fokozta a kétségbeesésemet, és ahogy az egyre növekvő kamatokról írtak, rettegéssel töltött el a gondolat, hogy mindez az én nevemre lett felvéve. Próbáltam utánajárni, hogy milyen jogi lehetőségeim vannak, de a legtöbb helyen azt mondták, hogy a nevemen lévő szerződéseket nem lehet visszacsinálni.

Az átverés után végre megérkezett belém a düh is a szomorúság után és feljelentés tettem.

A kétségbeesés mellett olyan düh is eluralkodott rajtam, amit nem tudtam hova tenni. Hogy volt képes megtenni mindezt? Hogyan tudott hazugságokkal áltatni, amikor tisztában volt az érzéseimmel, és közben a saját hasznára fordítani a bizalmamat? Úgy éreztem magam, mintha már nem is én lennék, mintha egy másik ember életét élném, akitől idegenek követelnek pénzt, akit bankok szorítanak sarokba.

A legrosszabb az volt, amikor megértettem, hogy valójában soha nem ismertem igazán. Az az ember, akibe beleszerettem, csak egy jól megkomponált álca volt, egy ügyesen felépített szerep, amit magára öltött. A csalódás olyan mélyen belém égett, hogy sokáig nem tudtam, hogyan tovább. Az éjszakáim álmatlanul teltek, csak forgolódtam, próbálva kiutat találni a gondolataim sötét börtönéből.

Az ügy végül odáig fajult, hogy jogi úton kellett megoldást keresnem. Feljelentést tettem ellene, bár tudtam, hogy kicsi az esélye annak, hogy valóban elkapják, hiszen addigra már nyomát sem találtam. A bírósági papírok, a folyamatos ügyintézés, a jogi költségek mind újabb és újabb terheket róttak rám. A bankok közben nem hagytak nyugodni: állandóan hívogattak, írtak, egyre jobban éreztem, hogy egy olyan csapdába kerültem, amiből még évekig tart majd kikecmeregnem.

Mindezt azért mesélem most el, mert szeretném, ha mások tanulnának az én hibámból. Ha bármit megtanultam ebből a szörnyű történetből, az az, hogy sosem szabad vakon bízni valakiben, bármennyire is szeretjük, bármennyire is úgy tűnik, hogy közös jövőnk lehet. Szívem mélyén még mindig remélem, hogy egyszer majd sikerül talpra állnom, és talán megbékélnem ezzel a keserű tapasztalattal.