A híradót néztem a tévében, amikor megláttam a riportalanyt, összetörtem a tévémet

Ágoston és párja két éve vannak együtt, ám az utóbbi néhány hónap egyikük számára sem volt kellemes. Ágoston egy ideje azt gyanítja, hogy kedvese rossz úton jár, de bizonyítékot eddig nem tudott szerezni. Most az ő történetét olvashatjátok:

Sziasztok! Sorstársak? Vagy csak kíváncsiskodók? Mindegy is, magam miatt szeretném papírra vetni a történetemet, amolyan terápia gyanánt. Megismerkedtem egy lánnyal, még az egyetemen. Nem szeretem húzni az időt, így elhívtam randevúra és elég hamar a tudtára adtam, hogy el tudnék vele képzelni komolyabb kapcsolatot. Ennek már két éve. Nem sokat vártunk az összeköltözéssel sem, viszont egy váratlan esemény bezavart abba, hogy igazán megéljük a mézesheteinket.

A bátyámmal szakított a barátnője és mivel nem szeretett volna hazaköltözni a szüleinkhez, így rövid mérlegelés után úgy döntöttem, hogy befogadom őt. Néhány hétig volt nálunk és teljese lenyűgözött, hogy a barátnőm milyen jól viselte azt, hogy hirtelen a nyakunkba szakadt egy számára szinte tök idegen ember. Miután a bátyám kiköltözött, reméltem, hogy minden visszaáll a rendes kerékvágásba, azonban nem így történt. A barátnőm rosszkedvű lett, ingerlékeny, kötekedő, nem tudtam hová tenni ezt a viselkedést.

Próbáltam vele megbeszélni a dolgokat, mit tehetnék, mit rontottam el, de nem válaszolt. Egyik nap aztán elém állt, hogy annyira rossz itthon a hangulat, hogy átmegy egy barátnőjéhez pár napra, ne keressem.

Ezen teljesen kiakadtam: mégis mi ez? Szünetet vesz ki a kapcsolatunkból? De úgy voltam vele, hogy talán ezután elmondja majd mi bántja és meg tudjuk oldani a dolgot. Egyik este tévézgettem és csak úgy böngésztem a csatornákat.

Nem szoktam híradót nézni, de most egész sok olyan dolog történt a világban, ami érdekelt.

Mentek a szokásos témák, amikor is egy politikával kapcsolatos társadalmi kérdésben szólaltattak meg riportalanyokat. Tudjátok, ezek az utca embere dolgok, hogy Gipsz Jakab mit gondol erről meg arról. Egyszer csak megláttam a képernyőn a barátnőmet. Negédesen csevegett a riporterrel és magyarázta a gondolatait, miközben a bátyám kezét fogta.

Egy világ tört össze bennem. Sohasem gondoltam, hogy megcsalna, az pedig, hogy a bátyám ebben partner volt, gusztustalan. Az interjú végén, még mintha egy utolsó tőrdöfést kaptam volna, a kedvesem úgy fogalmazott a bátyámra nézve, hogy a párom és én úgy gondoljuk... az interjú többi részét pedig már nem hallottam.

A lebukása valami elemi erővel hatott rám: 10 másodperc múlva a tévé már a földön hevert széttörve. Hívni akartam, de le voltam tiltva. Ekkor rossz érzésem támadt: benéztem a szekrénybe és eddig valahogy nem tűnt fel, de az összes cuccát elvitte. Nem akart már hazajönni.

Nem tudtam mit tegyek, így a szüleimet hívtam és beárultam a bátyám, akik erre azt mondták, hogy egy lány sem éri meg azt, hogy miatta cívódjunk. Hát kösz. Fogalmam sincs innen hogyan tovább, egyelőre még olyan szinten folynak bennem a gyászfolyamatok és a düh, hogy félek, valami hülyeséget mondanék, vagy csinálnék. A legszomorúbb pedig az, hogy még most is visszafogadnám a barátnőmet, ha hajlandó lenne velem egyáltalán beszélni. De most mégis, mi a jó francot csináljak?