Minden nap bedobtak a postaládámba egy levelet undorító szidalmakkal, amikor kilestem ki az akkor a Milton-hurrikánnál is nagyobb volt a dühöm

Sára az utóbbi időben igen nehéz időkön megy keresztül. Ezt nem könnyíti meg azt sem, hogy az utóbbi időben titokzatos leveleket kezdett kapni, erősen bántó tartalmakkal. Tudta, hogy cselekednie kell és így is tett, ezután azonban minden megváltozott. Most az ő történetét olvashatjátok.

Sziasztok! Olyan mély fájdalom van bennem, amit nem tudom, hogyan lehet túlélni. Olyan ember alázott meg, akiben bíztam, akit szerettem és akiről azt hittem, hogy ő is szeret engem. Sohasem voltam egy túl vékony nő, a 165 centimhez mindig is egy 80 kiló társult. Tulajdonképpen bár zavart a felesleg, az életem remekül haladt, udvarlóm is mindig volt, így nem éreztem azt, hogy változtatni akarnék a kinézetemen.

Aztán megismertem a páromat, vele együtt pedig megérkezett a teljesség is az életemben: nem csak hogy nem zavart a túlsúly, de elkezdtem magam gyönyörűnek látni és minden nap egyre boldogabb voltam vele.

A bántó üzenetek azonban mindent megváltoztattak közöttünk.

Egyik nap, amikor a postát hoztam fel, akkor egy különös levelet találtam a postaládában, rányomtatva a nevemmel. Felmentem és kibontottam, alig akartam hinni a szememnek:

Néztél már tükörbe? Mínusz 40 kiló, de most!

Nem tudtam eldönteni, hogy ez most valami rossz tréfa, a házban az egyik gyerek viccelődik velem, vagy esetleg az egyik tanítványom? Tanárként dolgozom és bizony a szigorúbb nevelésben hiszek. Így bosszulná meg valamelyik diák a fekete pontját? Nem foglalkoztam vele.

Néhány nap múlva újabb üzenet volt a postaládában, rajta a nevemmel.

Gyomorgörccsel nyitottam ki és sajnos a megérzésem jogos volt.

Zsírpacni, tintapaca, kocamama, úgy is mondhatnám, hogy Sára.

Ez a levél jobban megérintett, mint a múltkori, gyerekkoromban ugyanis így csúfoltak, akkor még bele sem gondoltak, hogyan hibázhattak rá éppen ezekre a szavakra. Amikor hazaért a férjem, akkor elmeséltem neki is a dolgot és akkor vigasztalt, mondta, hogy ne foglalkozzak vele.

Az üzenetek azonban egyre gyakrabban érkeztek, mindegyikben az elhízásom volt a téma és a testszégyenítés.

A többi levél tartalmát már nem szeretném leírni, mivel ezek igen undorítóak voltak és némelyikben már káromkodás is volt. Teljesen belebetegedtem a történtekbe és elkezdtem utálni magamat és a testemet. Koplalni kezdtem, aminek a következtében fogytam egy kicsit, ám ekkor durvult el a helyzet. Újabb levelek érkeztek:

Kevés lesz Sára, kevés, még mindig hátravan vagy 50 kiló.

Nem bírtam tovább és elmeséltem a dolgot pár kollégámnak, akik azt tanácsolták, hogy szereljek fel egy biztonsági kamerát és vegyem fel a folyosót. Tudtam, hogy ehhez gondnoki engedély kellene, de mivel már naponta két levél is érkezett, úgy voltam vele, hogy egy nap alatt talán nem fogok lebukni. Így fel is szereltem.

Már aznap érkezett az újabb levél, ezzel pedig a lebukás.

Mikor megláttam a postaládában a levelet, akkor tudtam, hogy néhány perc múlva megtudom ki volt az. Felmentem a lakásba és visszanéztem a felvételeket, ami pedig rajta volt... a férjem írta a leveleket.

Ott volt feketén-fehéren, ahogy (a munkaidejéből kilopózva) bejön a kapun, körülnéz és bedobja.

Azonnal számon kértem, ahogy hazajött, természetesen a biztonsági kamera felvétele oda volt készítve, hogy tagadással ne húzza az időt. Láttam, hogy nagyon szégyelli magát, de azt mondta, hogy kettőnkért tette. Hogy az elhízás sok betegségért felelős, meg hogy több időnk legyen együtt. De végül hozzátette, hogy azt is unta mér, hogy ő volt az a melóhelyen, aki egy kövér feleséghez megy haza.

Természetesen ezen még aznap segítettem: minden cuccát kidobtam a lakásból és zárat is cseréltettem. Azóta többször próbálta magát visszakuncsorogni, de már nem érzek semmit iránta, csak undort. Én még le tudok fogyni, ő viszont már sohasem növeszt majd gerincet.