Felújítottuk a lakást és amikor ránéztem a munkalapra, akkor azonnal elhagytam a férjem

Ivett és a férje 8 évig voltak házasok. Hogy miért csak voltak? Azt most az ő történetéből megtudhatod.

Sziasztok! Szeretném, ha a levelem legalább egy emberben elindítana valami olyasmi változást, amitől jobb és szebb lesz az élete. A nőknél azt, hogy ne féljenek kilépni egy olyan helyzetből, amiben érzik magukat megbecsültnek , a férfiakba pedig azt, hogy igenis kezeljék egyenlő partnerként a házastársukat és ne másodhegedűsök legyenek egy kapcsolatban.

Az egész egy lakásfelújítással indult.

Egy régebbi, ám jó helyen lévő panellakásban éltük a férjemmel, amit fiatalabb korunkban vásároltunk. Nem vetett fel minket a pénz, de nem is éltünk rosszul. Ám a lakásfelújítást mindig arrébb toltuk, volt fontosabb dolog. Viszont már olyan anyagi helyzetbe kerültünk hosszú és kitartó munka árán, hogy megengedhettük magunknak ezt a "luxust".

Nem gondoltam, hogy ez jelenti majd a házasságom végét, de voltak már intő jelek: jó ideig elnyomtam például magamban azt, hogy mennyire zavar az, hogy a végső döntést szinte minden dologban a férjem mondta ki. Elhitettem magammal, hogy ez természetes, de ez nem így van.

Már a tervezés közben feljöttek régen elfojtott sérelmek.

Én nagyon vágytam arra, hogy együtt tervezzük meg a (valószínűleg életünk végéig) közös otthonunkat és minden együtt akartam csinálni, közösen. Azonban azt vettem észre, hogy engem jobban érdekel az egész ellenben az ötleteim le vannak söpörve az asztalról. Szinte semmiből nem olyat választottunk, ami nekem tetszene, minden a fejem felett történt.

Majd mérhetetlenül megalázott a generálkivitelező előtt.

Egyszer meghallotta, amikor beszélni próbálok vele néhány apróbb módosításról és teljesen kikelt magából: figyelmeztette a szakit, hogy ne hallgasson rám, neki mindent le kell okéznia, ami ebben a lakásban történik, ő a főnök. Kellemetlen jelenet volt, a munkások és a generálkivitelező is úgy nézett rám, mint aki nagyon sajnál. Nagyjából ekkor döntöttem el, hogy vége.

A rossz házasságunk okozta sebekkel nem akartam a férjemet is bántani.

Nem akartam, hogy ő is vacakul érezze magát. Nem akartam kiabálni, megalázni, nem akartam rázúdítani az évek sérelmeit, egyszerűen csak szépen szerettem volna elköszönni. Ám ezeket ő mind megtette helyettem. Amikor felvetettem neki, hogy elhagyom, kikelt magából, elmondta, hogy egyedül képtelen vagyok úgyis bármire és menjek csak, de akkor most azonnal.

Ez még egy tőrdöfés volt nekem, de tudtam, hogy a félelem beszél belőle, mert bármennyire is mást akart elhitetni a világgal, én jóval talpraesetebb vagyok nála.

A válás sem szépen zajlott le, a bíróságon is ment a folyamatos érvénytelenítés.

A takarítóktól kezdve a bírókig mindenkit meg akart győzni arról, hogy én mennyire rossz ember vagyok és mennyit ártottam neki. Hálátlannak, pénzlesőnek állított be, de nem mentem bele a vitába. Annyiszor nyomtam már el magamban ezeket a nehéz, kemény és bántó szavakat, hogy épp a vége előtt borultam volna ki? Nem. Ezután szépen terápiára mentem és megpróbáltam valóban szeretni magam. Hosszú hónapok voltak előttem, de most már nem csak a saját magam támasza vagyok: megismerkedtem egy olyan férfival, aki nem csak hogy lesi minden kívánságom, de a saját életébe is bevon és őszintén meghallgatja a véleményemet, bármilyen témáról is legyen szó.