Teljesen pucér nő szállt fel a BKK egyik járatára, soha ilyen döbbent csend nem volt még egyetlen járművön sem

Naponta kapok olvasói leveleket arról, hogy kivel mi történt a boltban, az étteremben, a városban, a buszon, a vonaton. Egy baráti összejövetelen merült fel a kérdés, hogy volt-e bármi olyan, ami velem történt meg és illene ebbe a tematikába, amikor is beugrott néhány régi emlékkép, amit nem is egészen tudom hogyan felejtett el az agyam, de jobban örültem, ameddig nem emlékeztem rá. Ebből osztok meg most kettőt veletek. Rengeteg furcsa dolgot láttam már Budapesten, belekeveredtem jó pár érdekes szituációba, ez mégis kitűnik a többi közül. Az eset nem friss, legalább 3-4 éve esett meg, amikor még Kőbányán éltem (amit egyébként sokan méltatlanul leszólnak). Több járművel is be lehetett jutni a városba én azonban általában a 9-es buszt vettem igénybe. Azon a bizonyos napon is így tettem. Felszálltam a buszra a Liget térnél, zene a fülembe, és nézelődtem, gondolkoztam. Egyszer csak megálltunk, nyílik az ajtó és felszállt egy ember.

Viszonylag kora délután volt, így nem utaztunk sokan, azonban az a kevés ember velem egyszerre döbbent meg, némult el, kapta el zavarva a szemét, aztán sandított vissza az egyik felszállóra. Se előtte, se utána nem láttam még hasonlót sem, pedig az életem harmadát egészen biztosan tömegközlekedési eszközökön töltöttem. Egy teljesen meztelen ember állt ott a busz közepén. Nem szólt egy szót sem, nem nézett rá senkire, nem zavart senkit. Csak állt ott tök csöndben, tök pucéran. Gondolatok egész hada cikázott át a fejemen: egyrészt, mi vezethet oda, hogy valaki ennyire önkívületlen állapotban legyen? Mi járhat a fejében? Hol volt előtte és hová megy most? Az az alig egy percnyi idő egyszerre volt hihetetlen, megbotránkoztató és szomorú.

A kérdésekre nem volt sok időm, mivel a következő megállónál lebotorkált a buszról és összeesett a fűben. Az emberek mentőt hívtak, aminek a kiérkezését már nem vártam meg, de még napokig velem volt a látvány és az emlék.

Viszont ahogy eszembe jutott ez az emlék, rögtön követte egy másik is. Én törzsgyökeres Káposztásmegyeri vagyok, szóval bárhová el szerettem volna jutni, akkor bizony buszra kellett szállnom. Ennek a történetnek egyik központi eleme a 20E busz, amely a Keleti pályaudvarnál tett le, onnan folytattam utam a belváros felé. Akkoriban rendszeresen látogattam egy ismerősömet és mindig ugyanazt az utat tettem meg, mindig a 20E-vel és mindig a Keletinél szálltam le. Az egyik hátrébb lévő megállóban ült egy ember. Ha rosszindulatú akarnék lenni, akkor inkább csak emlékeztetett arra, hogy egykor az volt. Minden nap mozdulatlanul ült a megállóban, semmit nem változtatva a pózon, a semmibe révedő tekinteten a látvány egészen szörnyű volt. Többen is megálltak mellette, egyszer én is. Kérdeztem tőle, hogy segíthetek-e valamit, szüksége van-e valamire, de nem érkezett válasz, még csak szemkontaktus sem. Senki nem tudta mi lehet a története. Így ment ez hetekig, aztán egyik napról a másikra eltűnt. Fogalmam sincs hová lett, vagy mi lett vele. Soha többé nem láttam.

Sok esetben hajlamosak vagyunk magunkat sajnálni és azt gondolni, hogy mennyire szerencsétlenek és rossz helyzetben lévő emberek vagyunk, de mindig van lejjebb. Kivéve, amikor nincs. Nektek van ilyen mellbevágó emléketek, amitől azóta is kiráz a hideg, esetleg nem hittétek el, hogy valóban megtörténhet ilyen? Ha igen, osszátok meg velünk.