Furcsa zajok szűrődtek ki a fénymásolószobából, azonnal segítséget kértem

Anita már két éve dolgozik egy vállalatnál, ahol kifejezetten családias légkör uralkodik. A kollégáival jó viszont ápol, tudnak egymás dolgairól, legalábbis eddig azt hitte. Egyik nap azonban, amikor a fénymásolóhoz igyekezett, furcsa hangokat hallott. Most az ő történetét olvashatjátok:

Még mindig nem teljesen tértem magamhoz abból a sokkból, ami a munkahelyemen ért. Szerencsésnek mondhatom magam, minden kollégával kifejezetten jó viszonyt ápolok. Nem azt mondom, hogy a legbelsőbb gondolataikat is tudom, de képben vagyunk egymás életének a történéseivel. Eddig legalábbis azt hittem. Az egyik legkedvesebb kolléganőm maga a megtestesült vidámság: állandóan vidám volt, pörgött, tréfálkozott, ő volt az iroda színfoltja.

Nem is sejtettem, hogy valójában mennyire sötét gondolatai vannak.

Egyik nap éppen a fénymásolóba igyekeztem, amikor hallottam, hogy már van bent valaki. Van ilyen, be akartam nyitni, de ekkor igencsak furcsa zajok ütötték meg a fülemet. Jól kivehető sírást hallottam, majd beszédet is:

Hogy lehetsz ennyire ostoba? Hogyan? Nem vagy jó semmire te szánalmas szerencsétlenség. Mindenkinek jobb lenne, ha nem lennél, te, te csődtömeg.

Bár suttogott, de felismertem a hangot: a mindig vidám kolléganőm volt az. Hirtelen zavarba jöttem, fogalmam sem volt, hogyan kezeljem ezt az egészet. Sarkon fordultam, de végül egy kis hang erősebb volt bennem: be kellene mennem. Féltem, hogy kellemetlen helyzetbe hozom, esetleg megsértődik, amiért beleütöm az orromat, de azt tudtam, hogy az alapján amit hallottam, ő bizony segítségre szorul.

A depresszió sajnos nem válogat.

Mikor lenyomtam a kilincset, akkor azonnal elhallgatott. Beléptem, ránéztem és megkérdeztem, hogy kimehetnénk-e meginni egy kávét.  Ő zavart volt, nem találta a szavakat, mondta, hogy telefonált, de ahogy hosszan ránéztem és összetalálkozott a tekintetünk, akkor könnycseppek folytak le az arcán. Mentegetőzött és próbált kimenni, de ekkor váratlanul megöleltem és mondtam neki, hogy igyuk meg azt a kávét.

Azon a napon nagyon hosszasan beszélgettünk. Elmondta, hogy az utóbbi időben semmiben nem látja a szépet, a jót, nincs ereje semmihez, nem ismer magára, árnyéka önmagának. Én megértően hallgattam őt és szépen lassan összeállt a fejemben a "diagnózis".

Majd jobb kedvem lesz, van ilyen, mindenkinek van rossz időszaka.

De én tudtam, hogy ez ennél bonyolultabb. Ide már sajnos segítségre volt szükség. A bíztatásomra keresett egy pszichológust, akivel elkezdett dolgozni és szerencsére sokkal jobban van. Sajnos a terápiás folyamat része volt az is, hogy felmondott. Kiderült, hogy magának sem akarta bevallani, de rosszul érezte magát a munkajelyen, nem tudott kiteljesedni, nem ezt akarta csinálni. Boldog vagyok, hogy folyamatosan látom megerősödni és annak is örülök, hogy egy új barátra tettem szert azáltal, hogy akkor meghallottam őt... ráadásul az élete is jobbra fordult. Ki tudja meddig titkolta volna még a fájdalmát és milyen következményei lettek volna annak, ha ezzel nem néz szembe. Ma már nem szégyelli a problémáit és büszkén beszél arról is, hogyan állt fel a padlóról, annak pedig nagyon örülök, hogy ebben aktívan tudtam őt támogatni. Ha valaki segítségre szorul, ne forduljatok el tőle: lehet, hogy a kedvességeddel emberéletet is menthetsz.