Ijesztő dolgot vettem észre a férjem pénztárcájában, két hetem van addig, míg örökre elhagy

Abigél és férje az utóbbi időben egy eléggé toxikus párkapcsolatban ragadtak. Szakítani egyiküknek sem volt ereje, ám most történt valami, ami felnyitotta a feleség szemét. Most az ő történetüket olvashatjátok:

Olyan, mintha egy bomba számolna vissza szép, lassan és ütemesen az életemben és fogalmam sincs, hogy le lehet-e valahogy állítani, vagy hagyjam, hogy mindent darabjaira szaggasson. Szörnyű ember vagyok: pontosan tisztában vagyok a rossz tulajdonságaimmal, mégis gyenge vagyok ellenük tenni. Képtelen voltam megváltozni, most pedig már túl késő. A férjemmel három éve nyúzzuk egymást: a szerelem megvan, ennek ellenére jó pillanat alig. Én imádom őt, de valahogy nem tudom kimutatni, gyakran előjön a kontrollmániám, sokszor felcsattanok, idegeskedek, túlpörgök és ezen sajnos nem segít az ő személyisége sem. Magába forduló, nem osztja meg a gondolatait, kétségek között hagy. Mindketten sokat sírtunk már emiatt és mindig megfogadjuk, hogy megváltozunk, de egyszerűen nem megy.

Egyik nap aprót kerestem a tárcájába, mert csak 20 ezresem volt.

Megszokott dolog volt ez közöttünk, engedélyt se kértem, csak úgy belenyúltam. Miközben mazsoláztam ki az aprót, megláttam egy nagy fehér papírt. Önkéntelenül megnéztem és ott abban a percben az elmúlt évek hibái a nyakamba szakadtak. Könnybe lábadt a szemem és összerogytam. Perceim voltak átgondolni, hogy mit tegyek, mivel már hallottam készülődni, ez pedig azt jelentette, hogy hamarosan lejön. Én nem voltam kész erre a beszélgetésre, szóval összeszedtem magam.

A pénztárcában egy repülőjegy volt, ami Dél-Amerikába szólt. Csak oda.

Új életet akar kezdeni, nélkülem.

Nem bírja tovább. Megunta, feladja. És nem tudom hibáztatni, én is nagyon fáradt vagyok. Az indulásig két hét van. Ennyi időm van meggyőzni arról, hogy ne hagyjon el, hogy adjon nekünk még egy utolsó esélyt. Semmit nem sejtettem a tervéből. Többször álmodozott arról, hogy elmegy valami egzotikus országba és digitális nomád lesz, mivel bárhonnan tud dolgozni. Úgy látszik most hozta meg ezt az elhatározást. A legdurvább az, hogy a viselkedésében semmi sem változott, ugyanúgy beszélgetünk, ugyanolyan minden. Csak éppen ő csendben, magában visszaszámol.

Összenyom ez a titok, de nincs erőm beszélni vele, mert félek, hogy nem tudnám magam türtőztetni.

Nem akarok elválni. Tudom, hogy segítségre szorulnánk és azt is tudom, hogy sokat bántottuk egymást, sokat ígérgettünk egymásnak, amit nem tartottunk be. Talán még abban is benne lennék, hogy elmenjek vele. Legalábbis néhány hónapra. De hogyan közeledjek? Mit mondjak? Már nem tudok enni, aludni és ő is észrevette, hogy valami nem oké.

Lehet még esélyünk?

Azt sem tudom hogy képzeli az utazást. Szól előtte? El sem köszön? Kioson a házból? Itt hagyja minden cuccát? Bármikor erre gondolok öszeszorul a szívem és a sírás kerülget. Reménykedtem benne, hogy félreértés, hogy meggondolatlan vásárlás, de a jegy még mindig ott van. Két hét múlva el fog hagyni a férjem, ha nem teszek valamit. De lehet, hogy már túl késő és bele kell törődnöm, hogy akkora hárpia vagyok, aki elől a férjének egy másik kontinensre kell menekülnie.