Elmondtam a kislányomnak, hogy testvére lesz: a szavaitól kirázott a hideg, olyat láttam rajta, hogy aludni is alig merek

Tilda élete legboldogabb hírével tért haza az orvostól és leültette a kislányát beszélgetni. A gyermek reakciója azonban szinte sokkolta és azóta sem tudja, hogy mit tegyen. Most az ő történetét olvashatjátok:

A levelem főleg az édesanyákhoz szólna, akik esetleg voltak már hasonló helyzetben. Négy hónappal ezelőtt elkezdtem furcsán érezni magam és szinte azonnal tudtam, hogy mi az oka a rosszulléteknek. Bejelentkeztem orvoshoz, aki megerősítette a terhességgel kapcsolatos gyanúmat. Bár nem terveztük a férjemmel a picit, az örömünk mégis határtalan volt és egy percig sem voltunk bizonytalanok azt illetően, hogy megtartsuk-e őt.

Már van egy kislányunk, ő most 5 éves. Nagyon csendes, visszahúzódó kislány, szerencsére meg tudtuk úgy oldani a megélhetést, hogy nem kellett őt bölcsibe adnom és az óvodába is csak egy évet tervezzük járatni, amennyi kötelező. Talán emiatt, de rettenetes anyás lett, nem szeret nélkülem sehová sem menni.

Az orvostól hazafele megbeszéltük, hogy mit fogunk neki mondani a babavárásról és arról, hogy lesz egy testvére. A férjem és én együtt ültünk le, nyugodt környezetet teremtve és előhoztuk a témát. Elmondtuk, hogy minden meg fog változni, de ne féljen, ugyanúgy szeretni fogjuk őt, mint eddig és kap maga mellé egy kis szövetségest.

A kislányom hosszan hallgatott, majd rám nézett és ezt mondta: Anya. Soha nem fogok hozzászólni. Nem fogok ránézni. Nem fog érdekelni.

Annyira higgadtan és annyira kimérten mondta, ami agyon ijesztő volt. A féltékenysége azóta már szörnyű mértéket öltött. Ha szóba kerül a baba kimegy a konyhából, vagy énekelni kezd.

De a múltkor már földhöz vágta a tányérját, egyszer pedig leborította a tévét is. Hisztizik, holott korábban ez sosem volt jellemző és éjszakánként nem hagy minket aludni. A nagymamájának azt mondta, hogy hozzá sem szól többé, ha a babával foglalkozik majd. Olyan mintha gonosz lenne. A tündéri kislányom egy hadjáratot folytat a még meg sem született testvére ellen és én tehetetlen vagyok. Nem tudok vele beszélni és néha már annyira felbosszantott, hogy én és az apja is rákiabálunk, ami tudom, hogy csak olaj a tűzre.

Azt érzem, hogy életem legboldogabb hónapjait éppen az szabotálja, akit a világon a legjobban szeretek. Rossz anya vagyok, mert vállalok egy második gyereket? Az a szörnyű gondolat is felfogalmazódott bennem, hogy mi van, ha bántja majd a testvérét? Ha nem szereti meg? Már gyermekpszichiáterhez is elvittük, de ott sem volt hajlandó beszélni a baba dologról. Tehetetlen vagyok és ez szépen lassan felőröl.