Véletlenül nekem osztották ki a padtársam dolgozatát, még azon a héten iskolát váltottam

Kornél harmadéves az egyetemen és egy igen fontos beadandó eredményére várt. Hónapokig készült, mire végre eljött a dolgozatok kiosztásának az ideje. Azon a napon azonban minden megváltozott. Most az ő történetét olvashatjátok:

Olyan düh tombol bennem, amiről el sem tudtam képzelni, hogy képes vagyok ilyenre. A középiskolában nem voltam éppen jó tanuló, így elérhetetlennek tűnt az, hogy bekerüljek álmaim egyetemére és pszichológiát tanuljak. Az érettségim sem sikerült túl jól, így elmentem szakácsnak, kitanultam a szakmát, építettem az életemet, dolgoztam a motivációmon, a magamba vetett hitemen és öt évvel az érettségi után ismét belevágtam a taulásba. Újra érettségiztem és sokkal jobban sikerült mint korábban: innen pedig egyenes út vezetett az egyetemre is: felvettek. Hihetetlen energiával dobtam be magamat, amennyire utáltam régen tanulni, most annyira igyekeztem. És jól is ment.

Ez adott egyfajta magabiztosságot és könnyebben tudtam barátkozni is, az egyik padtársamhoz különösen közel kerültem.

Elég sokat találkoztunk iskolán kívül is, jó barátság alakult ki közöttünk, teljesen természetes volt az is, hogy beszélgetünk az iskolai projektekről. Jó társaságnak tartottam, intelligensnek, álmomban sem jutott volna eszembe, hogy mindezt csak megjátsza.

Az egyik órán egy nagyon nehéz, ám izgalmas feladatot kaptunk.

Novella formátumban fel kellett dolgozni egy olyan problémát, ami egy családot érinthet és a végén, amolyan lezárásképp megoldást is kellett rá javasolni. Tele volt a fejem ötletekkel, de hamar rájöttem, hogy mi érdekel a legjobban: azt a témát választottam, hogy mi van akkor, ha egy gyermek nem fogadja el a szülő új párkapcsolatát.

A dolgozatom minden túlzás nélkül fantasztikusan sikerült.

Rengeteg szakirodalmat olvastam, több érintettel készítettem interjút, rengeteget dolgoztam vele. Alig vártam, hogy visszakapjam kiértékelve a beadandómat. Azzal az osztálytársammal (padtársammal) is sokat beszéltem erről, akiről fentebb írtam és egy szót sem szólt soha hozzá a témához. Így utólag visszanézve furcsa is, mert nem mondta, hogy miről írt, én pedig nem kérdeztem, annyira el voltam foglalva az én projektemmel.

A lebukás tök véletlenül történt meg.

Amikor a tanár kiosztotta a dolgozatokat, akkor reménykedtem, hogy megemlít név szerint, de végül nem emelt ki. Ez kicsit rosszul esett, nem titkolom. Amikor ránéztem a lapra, láttam, hogy véletlenül a padtársamét kaptam meg és már épp visszaadtam volna neki, amikor teljesen meghűlt bennem a vér. Az én témámat dolgozta fel. Ugyanazokat a könyveket használta, ugyanazokat a következtetéseket vonta le, ugyanazt a tanácsot adta a végén, az összegzés is egyezett.

Ellopta, lemásolta a munkámat. Óra után azonnal a tanárhoz mentem, aki közölte, hogy nem tud ilyen esetekben igazságot tenni. Kiborultam. A folyosó kellős közepén üvöltöttem le az osztálytársamat: ő pedig értetlenül mentegetőzött és még belém is állt, hogy mit képzelek magamról, hogy kisajátítok egy témát.

Kiborultam. Két-három napig aludni sem bírtam, de végül meghoztam a döntést: ismerem magam és egy ekkora igazságtalanság után nem tudnék ott tanulni, nem tudnék teljesíteni. Otthagytam az iskolát, kiiratkoztam. Mérhetetlenül elkeseredtem, de ahogy fentebb írtam, inkább dühös vagyok.

A családom nehezen érti meg a döntésemet, de támogatnak. Én pedig jövőre majd kiválasztom, hogy melyik egyetemre szeretnék majd átmenni, addig pedig még egy kicsit rágyúrok az emberismeretemre.