Osztálykirándulásra vittem az egyetemi csoportomat egy börtönbe, az elítéltek közül egyszer csak váratlanul ismerős arc nézett a szemembe

Ludmilla, aki egy egyetemen dolgozik tanárnőként, sokkoló élményt élt át, egy szokványosnak mondható iskolai program keretein belül. Most az ő történetét olvashatjátok:

Azzal szeretném kezdeni, hogy egyetemi tanárnőként mérhetetlenül szégyellem maga, hogy egy ilyen helyzetbe kerültem. Ráadásul már a munkahelyemen, az egyetemen is pletykálnak rólam. Az egyik iskola társadalomtudományi karán tanítok, szociálpedagógiát. A diákokkal a tanulási folyamat egy részén el szoktunk menni egy büntetés végrehajtási intézménybe, minden évben megtesszük ezt, ebben semmi különös nincs, javasolt ez a tapasztalat is a szociális tanulmányok alatt.

Most is így történt: ez úgy működik, hogy a diákok önkéntesen iratkozhatnak fel, hiszen ez egy nehéz környezet, senkit nem lehet és nem is szabad akarata ellenére odavinni.

Összegyűlt a csoport és elindultunk a börtönbe: az osztálykirándulás teljesen rendben haladt. Bejelentkeztünk, vártak minket. Beszélhettünk több emberrel is a személyzetből, körbe vezettek, a diákok is érdeklődőek voltak, remekül indult az egész program. Aztán sétálni indultunk, természetesen minden helyre nem mehetünk be, de elkerülhetetlen, hogy lássanak a növendékek néhány rabot. Éppen az egyik börtönőr beszélt, amikor megláttam valakit a folyosón, rabruhába, innentől pedig az események irányítása kicsúszott a kezemből. Elájultam.

Az ott dolgozók és a diákok is pánikba estek, keltegetni próbáltak (elmondásuk szerint) míg végül magamhoz tértem. Próbálták kideríteni mi történt, de nem tudtam beszélni, csak intettem, hogy mennem kell. Ne felejtsük el, hogy itt nagykorú, felnőtt diákokról van szó, így bár szakmaiatlan volt, amit tettem, senkit nem veszélyeztettem vele. Azonnal hazaindultam. Hogy mi volt a probléma? Nagyjából egy éve megismerkedtem egy férfival. Álmaim pasija. Tanárnőként kifejezetten a földön járok, nagyon figyelek minden gyanús jelre és nehezen engedek magamhoz bárkit közel. Ez a férfi azonban áttörte az összes páncélomat, eloszlatta a kételyeimet és egyszerűen megszerettem a kitartása, majd a személye miatt. Szerelmes lettem. Az elmúlt néhány hónapunk tökéletesen alakult, semmibe sem tudtam volna belekötni.

Aztán az akkor már páromként emlegetett férfi elém állt és közölte, hogy egy üzleti út miatt most néhány hónapra elutazik. Megszakadt a szívem, de szerencsére én is karrierista vagyok, így megértettem. Megbeszéltük, hogy messzi ország, naponta egyszer tud majd telefonálni, de igyekszik haza, ez viszont élete lehetősége, amit nem hagyhat ki. Kikísértem a reptérre és miután elutazott, tartotta amit ígért: naponta hívott és beszéltünk. Nagyon hiányzott, de a munkába temettem magam. Nos... ez egészen addig a bizonyos napig működött, ameddig meg nem ejtettük a börtönlátogatást. Őt láttam ott. Nem üzleti útra ment. Összeomlottam, a diákjaim előtt és azóta sem tudok magamhoz térni. Naponta csörög a telefon, akkor, amikor eddig, de már nem veszem fel. Nem bírom magam rávenni. Meg szeretném tudni miért van ott és mikor jön ki, de egyelőre még arra sem vagyok képes, hogy végezzem a munkámat és elhagyjam a lakásomat.

Amennyiben szeretnétek ehhez hasonló szomorú sorsokról, kemény döntésekről, vagy csúnya árulásokról olvasni, akkor lépjetek be a Promotions kifejezetten pikáns csoportjába, ahol rengeteg ilyen történettel találkozhattok: IDE kattintva megtehetitek.