Kismamát aláztak meg az egyik balatoni vonaton, vér és könny a népszerű járaton

Ildikó és kislánya a nagyszülőket szerette volna meglátogatni, amikor történt egy kisebb baleset. Ilyen előfordul, azonban az egyik utas reakciója nagyon kiverte a biztosítékot az édesanyánál.

Kedves (remélem) jószívű, emberséges olvasók! Mérhetetlenül szomorú dolog történt velem és ez kicsit megint elvette az emberekbe ölt hitemet. Nem olyan régen lettem anyuka és tudatosan, felelősen vágtunk bele párommal a családtervezésbe. Nem vet fel minket a pénz, de szépen, tisztességesen és becsületesen élünk. Nekem nincs jogosítványom és a szüleim vidéken élnek, így havonta néhányszor a vonatozás mellett döntök. A másodosztályú kocsikban szoktunk utazni, most pedig eljött velem a kislányom is. Nagyon csendes, jólnevelt teremtés, de most valamiért nyűgösködött a vonaton és a szokásosnál aktívabb volt. Volt egy férfi aki az elejétől fogva forgatta ránk a szemét, elnézést is kértem a kocsiban ülőktől.

Egy ponton aztán történt egy kisebb baleset. A kislányom lebucskázott az ülésről, beverte az orrát, ami vérezni kezdett és természetesen éktelenül elkezdett sírni, de egy kisgyerektől, aki elesett szerintem ez bocsánatos bűn. Próbáltam vigasztalni, csitítani, de sehogy sem sikerült lecsendesítenem. A férfi ekkor telefonálni kezdett és hallottam ahogy azt mondja a beszélgetőpartnerének, hogy egy nem érti az olyan nőket, akik úgy szülnek gyereket, hogy nincs pénzük kocsira. Egyértelmű volt, hogy ki volt a gúnyos beszólás tárgya, én és a kislányom.

Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de tovább pocskondiázott. A kabinban ülő másik két ember is ignorált, jól esett volna, ha megvédenek a bunkó férfitól. Letette a telefont és minden bátorságomat összeszedve számon kértem, hogy miért kell megalázni ahelyett, hogy esetleg segítene.

Ezen a ponton még inkább megbántott: azt mondta, hogy nem az ő gyereke és ő is édesapa, de sosem várná el azt, hogy egy kocsinyi ember hallgassa a gyereke nyavalygását, ezért ha valahova családostul mennek kocsiba száll.

Mondtam, hogy nem mindenki teheti ezt meg, mire azt találta felelni, hogy nem kötelező mindenkinek gyereket vállalni. Segélykérően a vonatkocsiban ülő két másik emberre néztem, de ők csak a telefonjukat bámulták. A férfi felrakott egy fülhallgatót és onnantól semmilyen kérdésemre nem válaszolt. Én is elsírtam magam, erre sem felelt semmit. Végül odaértünk a célállomásra és még visszaszóltam neki de ránk se nézett. Nem volt még ilyen élményem a közösségi közlekedésen. Elhiszem, hogy zavaró volt a kislányom viselkedése, de ő mégis csak egy gyerek, ez meg egy felnőtt férfi volt, akinek tekintettel kellett volna lennie, rám, mint anyukára és a kislányomra.

Soha eszembe sem jutna valakit azért minősíteni, mert vonatozik, vagy mert a gyerekének rosszabb napja van és eleven. A férjemnek elmeséltem az esetet nagyon sajnálja és megbeszéltük, hogy ezentúl akkor jövök a szüleimhez, ha ő tud kocsival hozni. Szép kis plusz kiadás, de nem akarok még egyszer ilyen szituációba keveredni. De azért félve a levél végén megkérdem, szerintetek kinek volt igaza? Tényleg én vagyok a rossz anya?