Rajtakaptam a pasimat az Ikeában egy másik nővel bútort nézni: már a hálószobai részlegen jártak mikor ráköszöntem

Kinga egy rosszul sikerült állásinterjú után szerette volna magát néhány növénnyel és illatgyertyával, így az Örs vezér tere felé vette az irányt. A napja azonban rosszból borzalmassá vált, mikor meglátta a párját. Most az ő történetét olvashatjátok:

Sziasztok! Nehéz szívvel írom ezeket a sorokat, de talán erőt ad valakinek, aki hasonlóan járt, vagy talán én érzem majd jobban magam attól, hogy kiírom magamból. Nem olyan régen végre rászántam magam a munkahelyváltásra. Nagyon mérgező volt a környezet, kedvetlenül keltem fel, a kollégáimat sem kedveltem különösebben és eléggé messze sodródtam attól a szakmai kihívástól amit ténylegesen szerettem volna csinálni. De hogy jót is mondjak, a fizetésem kiemelkedő volt. Megdolgoztam érte, de valóban átlagon felül kerestem. Így nem is aggódtam a felmondás miatt, mivel volt félretett pénzem és a tapasztalatommal úgy gondoltam hamar találok majd másik állást. Nos, ebben tévedtem. Hónapok óta járok interjúról interjúra és eddig semmi bíztató nem történt etéren. A párommal megbeszéltem a felmondást, ő húzta rá a száját, de azt mondta, hogy az én döntésem. Hajlamos vagyok eléggé nekikeseredni a dolgoknak, látott már depressziós időszakomban és azt nagyon megszenvedte a kapcsolatunk. Éreztem, hogy most is egy rosszabb időszak közeledik, próbáltam tenni ellene, de napról napra elkeseredettebb voltam. A párom próbált vigasztalni, de láttam rajta, hogy feszült, ettől pedig én is egyre rosszabbul lettem.

Felcsillant a remény, behívtak egy nagyon ígéretes céghez. De ahogy elkezdődött a beszélgetés éreztem, hogy ez nem az én helyem, de rajtuk is láttam, hogy nem engem keresnek. Rá akartam kérdezni miért, de nem volt erőm. Úgy döntöttem, hogy egy kicsit kiszellőztetem a fejem és veszek magamnak néhány szép dolgot, csinosítom kicsit a lakást. Betértem hát a bútorboltba, sétálgattam, nézelődtem, amikor egyszer csak egy ismerős hang ütötte meg a fülem. Kinéztem az egyik fal mögül és láttam a páromat, ahogyan egy másik lányt átkarolva nézelődnek és nevetgélnek. Földbe gyökerezett a lábam. Nem értettem. Talán valamelyik rokona akit nem ismerek? Valami haver, akiről nem mesélt? De a kérdéseim hamar megsokszorozódtak mivel a kis asztalkák felett egyszer csak szenvedélyes csókot váltottak. Tovább sétáltak, nevetgéltek, szemmel láthatóan remek volt a hangulat. Nem tudtam mit csináljak. Mit kell ilyenkor csinálni? Az embernek nincs erre terve, nem számít rá, nem is gondol rá egyáltalán, hogy ilyen bármikor megtörténhet. Már a hálószobabútoroknál jártak, amikor megszületett bennem az elhatározás. Elindultam feléjük, ők pedig a lakberendezéstől felhevülve ismét egymásba gabalyodtak, amikor megszólítottam őket.

Elnézést, nem szeretnék zavarni, de mégis, mi folyik itt? - próbáltam határozottnak tűnni, de nem nagyon sikerült, mert már ekkor eleredtek a könnyeim.

A barátom is megdöbbent. Összenéztek a lánnyal, hihetetlenül kínos szituáció volt. A párom megkért, hogy menjünk haza, a lánynak pedig súgott valamit a fülébe. Ő bólintott és elment. Mintha ólomból lettek volna a lábaim, nem akartam elindulni. Azt mondta itt is megbeszélhetjük, de nem így akarta.

Elmondta, hogy a lány akit láttam Amanda, aki egy gyermekkori ismerőse. Ráírt Facebookon a lány, ő válaszolt és ott folytatták a beszélgetést, ahol hosszú évekkel ezelőtt abbamaradt. Amanda életvidám lány, aki nem vágyik nagy karrierre, de becsületesen dolgozik, stabil, megbízható és ami nagyon fontos, jókedvű és támogató partnerként tud viselkedni. Elmondta azt is, hogy nem tervezett másik barátnőt, nem tervezett megcsalást és lebukást sem, beszélni szeretett volna velem előtte. Nem bírja elviselni az otthoni légkört, a depressziót, hogy mindig kesergek valamin, hogy nincs egy csepp vidámság sem a lakásban. Ő élni akar és nem akarja titokként kezelni ha jókedve van, mert én mindig csak lehúzom.

Tőrként szúródtak a szavai a szívembe és hihetetlenül mérges voltam és elkeseredett, de magamat is utáltam. Jobban, mint eddig bármikor. Azt mondta megtarthatom a lakást, ő költözik el és nem kér semmit, csak annyit, hogy adjak neki egy órát ott egyedül, nem szeretné ha végig nézném. Sok szerencsét kívánt és elment. Azóta sem láttam. Letiltott mindenhol, talán hogy ne tudjak neki írni, ha nagyon szomorú lennék. Tényleg egy teher voltam, akitől meg akart szabadulni. Én azóta annyira sem tudok előrelépni, mint korábban, haza kellett költöznöm a szüleimhez és minden spórolt pénzem elfogyott. Fogalmam sincs hogyan fogok talpra állni, semmi szép dolgot nem látok magam előtt és úgy érzem esélyem sincs arra, hogy az életem jobb irányt vegyen. Félek, hogy egyedül, munka nélkül fogok tengődni még hosszú évekig, abba pedig belebolondulok.

Amennyiben szeretnétek ehhez hasonló szomorú sorsokról, kemény döntésekről, vagy csúnya árulásokról olvasni, akkor lépjetek be a Promotions kifejezetten pikáns csoportjába, ahol rengeteg ilyen történettel találkozhattok: IDE kattintva megtehetitek.