Bevallottam a terapeutámnak a legnagyobb bűnöm, amit orvosságként adott, azért visszavonhatnák a kamarai tagságát

Mai olvasói levelünket sokat gondolkoztunk, hogy közöljük-e, de végül Panni (45) is megérdemli a nyilvánosságot, de története a szokásosnál is felkavaróbb:

Sziasztok! Egészen hamar vágtam bele az új év új én projektbe és a férjemmel a döglődő házasságunkat egy baromi nagy szilveszteri vita után úgy éreztük, hogy meg kellene menteni, ha még meg lehet. 6 év van mögöttünk, későn házasodtunk mind a ketten, sokáig is jártunk előtte, két év után került a kezemre a gyűrű. A párterápia mellett döntöttünk és még másnap időpontot is foglaltunk egy szakemberhez, aki tudott minket fogadni. Nem is igazán tudom hol mentek félre a dolgok: én jártam pszichológushoz, nem állt távol tőlem a depresszió, de a férjem mintha erre ráerősített volna és bár sokáig tagadtam: egyszerűen a házasságunk rossz volt.

A férjem hazajött a bevásárlásból, mikor belenéztem a szatyorba, akkor az egész életem összeomlott és nem tudom feldolgozni

Olvass tovább...

Egy női terapeutát választottunk, aki idősebb volt nálunk, de már leírás és kép alapján teljesen szimpatikusnak tűnt, egyetértettünk abban, hogy jó kezekben leszünk nála. Eljött az időpont, el is mentünk és már ez önmagában segített a kapcsolatunkon. Készültünk rá, vártuk, együtt találgattunk, hogy mi lesz. Rengeteget beszélgettünk ezen idő alatt és azt éreztem, hogy bár rengeteg volt a feszültség, az ülésre úgy érkezünk, hogy egyikünkben sincs harag, vagy ellenérzés. A párterapeuta amikor kilépett a szobából, lehengerlő benyomást keltett: Hiába a korkülönbség, elképesztő energiái voltak és ahogy összenéztünk a férjemmel, tudtam, hogy ugyanarra gondolunk: ez a nő nagyon a helyén van az életével, magával, a nőiességével, biztosan nekünk is tud majd segíteni.

Akármennyire is rossz volt a házasságunk, sosem került szóba a megcsalás a férjemmel, erre egyikünk sem vetemedett volna. Azonban... ahogy haladt a terápia és a beszélgetés én pedig egyre nagyobb biztonságban éreztem magam, úgy egyre inkább a fejembe férkőzött egy gondolat, ami nem hagyott nyugodni. Én voltam az első és az egyetlen nő, akihez a férjem intim közelségbe került és úgy érzem, ezzel rengeteg mindenből kimaradt, egyszerűen elfecsérelt rengeteg évet, amikor nem élte meg a szenvedélyét és ha együtt maradunk, akkor úgy megyünk a másvilágra, hogy sosem érezte másik nő érintését. Én eddig nem is tudatosítottam magamban, hogy ez ekkora probléma, de egyre és egyre csak nőtt a feszültség bennem, mígnem kibukott és szinte üvöltve szembesítettem vele életem párját, a pszichológussal együtt.

Ő teljesen megdöbbent, megijedt, mérges lett, minden érzés egyszerre játszódott le az arcán, én pedig nem tudtam kontrollálni magam, mígnem a terapeuta odalépett és azt mondta tud segíteni, de tudnom kell, ennek ára van: nem mehetünk oda többet és nem beszélhetek arról, ami történni fog. És elmesélte, mi fog történni, én pedig indulatok közepette beleegyeztem és a férjem is, kisebb nagyobb vonakodások után: végignéztem kettőjük "nászát", ahogyan páciens és kliens sosem érhetne egymáshoz, ami pedig a legszörnyűbb, hogyha ilyen történik is, ezt sohasem kellene látnom. Vagy mégis? A terápia végén minden résztvevő tartotta magát a megbeszéltekhez: mi nem kerestük, ő sem minket, mi azonban azóta nem tudunk szabadulni az élménytől és ismét ezt keressük. Már ilyen jellegű bulikat is néztünk és mi határozottan állítjuk: nem mindig a teljes monogámia a nyerő és nekünk már egyetlen ülés is megmentette a házasságunkat.