Elviselhetetlen volt a szomszédból jövő zaj és bekopogtam: a vérfagyasztó felismerés a legvadabb álmaimnál is vadabb volt

Nem olyan régen költöztem be az új házamba: Budapesten igazán ritkaságszámba megy, hogy kertes házat adjanak bérbe, de nekem most sikerült egyet kifognom, szép nagy kerttel, így a boldogságom határtalan volt. Az ingatlanos kedves volt, bár kissé mintha végig zavarba lett volna és meglepően gyorsan sikerült a papírokat is aláírnunk: ennél lassabb ügymenethez vagyok szokva albérlet kivétel terén.

Elkezdtem becuccolni, belakni a házat, csinosítani a kertet, hívtam át barátokat és nagyon hamar otthon éreztem magam. A bajok a beköltözésem utáni 2. hónapban kezdődtek. Esténként éktelen ricsajozás szűrődött át a szomszéd házból. Nem is tudnám megmondani pontosan mi volt az: zene, kiabálás és valami furcsa hang keveréke, de onnantól kezdve napi rendszerességgel tapasztaltam. Ráadásul mindig ugyanakkor: éjjel egykor kezdődött és nagyjából fél kettőig tartott.

Egyik nap aztán betelt a pohár. A munkahelyemen egész nap szivattak, összevesztem a barátnőmmel és egy üveg bor megivása után csak egy pihentető alvásra vágytam. Elaludtam, már éppen álmodni is elkezdtem, szinte éreztem a nyugalmat, ami végig áramlik rajtam és ekkor elkezdődött. Kipattant a szemem a zajra, ránéztem az órára: 1:01-et mutatott. Próbáltam a füldugót, a tévét bekapcsolni, zenét hallgatni, de semmi sem nyomta el azt az artikulálatlan ricsajt. Felültem, felöltöztem és minden higgadtságomat összeszedve próbáltam kitalálni mit mondjak a szomszédoknak, akiket eddig még sosem láttam.

Nem akartam senkivel haragban lenni, mivel hosszú távra terveztem itt lakni, de azt is tudtam, hogy a pihenéshez jogom van. Odaértem a kapuhoz és csöngettem. Nem láttam mozgást, sőt, jobban megnézve az egész házban sötét volt. Körülnéztem és a környékbeli épületekben sem világított villany, mintha egyedül én ébredtem volna fel erre a kibírhatatlan hangzavarra.

Ismét csöngettem, de semmi. Se fény, se bármi egyéb hang, csak az elviselhetetlen hangzavar. Lenyomtam a kapu kilincsét, ami kinyílt, így beljebb mentem, gondoltam majd az ajtón kopogok. Elsétáltam a bejárati ajtóhoz, de ekkor már kezdtem azt gondolni, hogy ez nem a legjobb ötlet: valami megmagyarázhatatlan érzés kezdett hatalmába keríteni.

Bizonytalanul kopogtam, csengettem és erre hirtelen minden elhalkult. De nem csak a zene és az emberek, hanem minden. Hirtelen nem hallottam a kabócákat, nem hallottam a tücsköket, soha nem tapasztaltam még ekkora némaságot magam körül. Ekkor az ajtó túlfeléről három kopogást hallottam.

Nem úgy hallatszott, mint az átlagos kopogás: mintha visszhangzott volna és nem az ajtó túlfeléről, hanem sokkal messzebbről érkezett volna. Beszélni kezdtem, elcsukló hangon, de ekkor ismét meghallottam a három kopogást, immár közelebbről. Ránéztem a telefonomra, mert világítani akartam és ekkor láttam, hogy elmúlt fél kettő. Megfagyott bennem a vér: másfél órája itt állok? Éjjel egy után nem sokkal indultam el a szomszédból, hová lett másfél óra?

Ekkor már biztos voltam benne, hogy valami nagyon nincs rendben és kirohantam a kapun. Nem hazafele vettem az irányt, hanem az egyik barátnőmhöz mentem, aki hogy is mondjam... hisz az okkult, spiri dolgokban, szellemekben.

Elmeséltem neki mindent, kerekre nyílt szemekkel hallgatott, de nyomát sem láttam rajta annak, hogy esetleg nem hinne nekem. Másnap visszamentünk és immár nappal vettük szemügyre a különös házat. A bejárati ajtón akartam bemenni, de a barátnőm figyelmeztetett, hogy ez mennyire veszélyes, így csak benéztünk az ablakon.: teljesen üresen állt. A bútorokat vastag koromréteg borította, a csillár és a tapéta leszakadva, minden dohos volt. Ekkor hirtelen valaki megszólított minket:

Mit keresnek maguk ott? Segíthetek?

Azonnal odasiettünk és ha már így alakult feltettem neki pár kérdést, amiket próbáltam úgy megfogalmazni, hogy ne tűnjek teljesen idiótának. Azonban a félelmem alaptalan volt. Szűkszavúan mesélt és koránt sem volt megnyugtató:

Tudom mire gondol kedvesem. Mind hallottuk a zajt, mikor ideköltöztünk. Egyszer elnémulnak és akkor egy új lakót zargatnak majd. A ház hosszú évek óta lakatlan. Ne menjen a közelébe, majd jobb lesz. Nem bántanak azok senkit, csak tudja... valamiért itt maradtak. Kitartás.

Majd tovább sétált. Percekig álltam majd a barátnőmre néztem, majd a szellemtanyára, végül az otthonomra. Úgy döntöttem maradok. A zajok valóban elnémultak egy idő után. Nem tudom ki költözött a környékre, de nagyon sajnáltam őt és el akartam neki mondani, amit megtudtam, ahogy azt is, hogy egyszer elcsendesednek majd. Én soha többé nem hallottam egy pisszenést sem a szomszédból, de az is igaz: ránézni sem vagyok hajlandó erre a titkokkal teli, szörnyű házra.