Különös zajt hallottam az utcáról, kinéztem az ablakon és azonnal ájultan estem össze

Fiatalkorom óta van egy visszatérő rémálmom. A szüleimmel nyaralok, jól érezzük magunkat, társasozunk, majd mindenki aludni megy, de nekem nem jön álom a szememre. Kimegyek az erkélyre és körülnézek, szívom magamba a tenger illatát, majd egyszercsak egy furcsa zajra leszek figyelmes. Valami nyikorog. Sem jobbra, sem balra nem látok semmit, de a zaj egyre erősödik. Ekkor valami jeges érzés végigfut a hátamon és lenézek, pontosan az erkély alá: egy tolókocsis férfi néz rám. Mereven, érzések nélkül, szinte halott tekintettel. A kerekeit a kezeivel ide-oda mozgatja, fel és legurul, a szék nyikorog miközben továbbra is engem bámul. Majd lassan elindul a bejárat felé és eltűnik, a házban, amiben a szállásunk van. Ennél a résznél riadtam fel mindig.

Évek teltek el, amíg nem jutott eszembe ez az álom. Felnőttem, remek állásom van, megállapodtam és mostmár a párommal együtt járok nyaralni a szüleimmel, csodásabbnál csodásabb helyekre. Most épp egy lengyelországi síparadicsomot néztünk ki, amibe egyből beleszerelmesedtünk az odaérkezésünk után. Kicsi ház, pici emelettel, imádnivaló hangulat, patakkal, hóval, álomszerű üdülőhely. Az első este borozgattunk, vacsoráztunk, társasoztunk, igazán pazar volt a hangulat, rég volt lehetőségünk így összejönni, hát kihasználtuk. Fiatalok lévén, mi aludtunk az emeleten, de ez természetes is. Az éjszaka közepén felkeltem, el kellett szaladnom mosdóba, ez az átka a lefekvés előtti italozgatásnak. Már visszafelé tartottam a dolgom végeztből, amikor furcsa, különösen ismerős zajra lettem figyelmes. Nem akartam elhinni. Éreztem a hűvös padlót a talpam alatt, éreztem a libabőrt, megérintettem a falat, minden valóságos volt, így az agyam nem akarta befogadni a hangot, amit hallottam.

Feküdj vissza az ágyba. - parancsoltam magamnak.

De nem bírtam megmozdulni. Meredten az ablakot néztem és valami láthatatlan erő húzott oda. Lassan lépkedtem és végül elértem az ablakot. Nem hallottam már a szerelmem szuszogását és ahogy oldalranéztem, mintha üres lett volna a szoba. Az ágyban nem láttam a párom sziluettjét és a hőmérséklet szinte elviselhetetlenül hidegbe fordult át. A nyikorgás nem hagyott alább, egyre hangosabb lett és már a kandalló zaját sem hallottam. Megszűnt minden a hidegen és a zajon kívül. Ekkor kinéztem. Egy mozgássérült férfi volt a bungaló előtt: fel és le gurult a kerekesszékével. Engem bámult. Itt álltam 20 évvel később és az álmom valósággá vált. Nem tudtam mozdulni. Az arcán groteszk mosoly jelent meg és az ajtóhoz gurult. Hallottam a zár kattanását és az ajtó kinyílt, ezután mindent elborított a sötétség.

Hajnalban tértem magamhoz, egy kórházban. Epilepsziás rohamom lett, ami előtte sosem jelentkezett. Most diagnosztizálták, nem tudják mi okozta a rosszullétet. Kérdezgettem a szüleimet, hogy láttak-e bármi furcsát, azonban nem értették a kérdést és édesapám vette magához a szót:

A ház előtt találtak meg, pizsamában és egy ismeretlen férfi tárcsázta a mentőket, ő szólt a szüleimnek is. Szerették volna, ha találkozom vele, azonban a férfit sehol sem találták az eset után. Édesapám szerint ez azért volt furcsa, mert az a terep nem épp ideális egy tolószékkel közlekedő ember számára, nem is értették, hogy hová tudott így eltűnni.

Nem tudtam megszólalni, azonban éreztem, hogy ennek még nincs vége, és az az ember akar tőlem valamit. A kérdés csak az, hogy mikor mondja el, hogy pontosan mi is az.