Egyik nap korábban értem haza az iskolából, azonnal tudtam, hogy nagy a baj: zokogva könyörögtem, de már késő volt

Karola egyik nap hazament az iskolából és egy olyan dolgot talált a bejárati ajtó mögött, ami az egész életét megváltoztatta. Most az ő történetét olvashatjátok:

Nem volt épp könnyű gyerekkorom. Édesanyám meghalt, amikor még csak 6 éves voltam és nagyon sokáig nem állt helyre a családi béke. Édesapám teljesen magába fordult, alig tudott ellátni engem. Nagyon gyorsan fel kellett nőnöm, sok olyan feladat zúdult a nyakamba, ami nem az én dolgom lett volna. Aztán egyik nap a semmiből jött az életünkbe egy tündér. Apa egy barkácsboltba találkozott össze vele, amikor én is ott voltam és olyat láttam az arcán, amit évek óta nem: mosolyt. A nővel beszélgetni kezdtek és megbeszéltek egy randevút is. Majd még egyet és ez így ment egészen addig, ameddig végül hozzánk költözött.

Újra élet volt a házban, sok közös programot csináltunk, nagyon megszerettem apu új kedvesét és ő is engem. Igazi családdá kovácsolódtunk. Azt ígérte nekem, hogy sohasem fog magamra hagyni és én úgy néztem rá, mint az új anyukámra. Minden rendben volt. Egy ideig.

Aztán elkezdett feszült lenni a hangulat.

Nem tudtam min vitáznak édesapámmal, csak foszlányokat hallottam, nagyon igyekeztek, hogy én semminek ne legyek fültanúja, de éreztem, hogy baj van. Többször akartam velük beszélni, de mindig biztosítottak arról, hogy semmi gond, mindent megoldanak és szeretik egymást és engem is. Bár ekkor már elmúltam 18 éves, még magamba hordoztam a sok évnyi fájdalmat, így nagyon ragaszkodtam hozzá.

Egy nap aztán elmarad két óra az iskolában és így korábban értem haza.

Mikor benyitottam a házba, akkor rögtön valami rossz érzés fogott el. A nevelőanyám ijedten elém szaladt. Te hogy hogy itthon vagy? Kérdezte. Látszott, hogy rettenetesen zavarban van. Rengeteg szörnyűség átfutott az agyamon. Esetleg van valaki más, vagy épp nagyon összevitatkoztak és arra értem haza, talán, hogy szakítanak is.

Megkérdeztem, hogy mégis mi folyik itt.

Beljebb léptem a szobába és egy összepakolt bőrönd állt ott.

Ahogy ránéztem, akkor már tudtam. El akart menni. Tördelte a kezét, látszott, hogy szégyelli magát. Én sírni kezdtem, kérleltem, hogy maradjon, de láttam rajta, hogy már döntött. Ekkor már csak magyarázatot akartam, hogy miért.

Óriási hazugság volt, hogy minden rendben van.

Elmondta, hogy már több mint egy éve boldogtalan, mert ő gyermeket szeretne, édesapám pedig miattam nem akarta bevállalni, mert nem tudta, engem hogyan érintene.

Végül ezzel búcsúzott: nagyon kedves lány vagy Karola, de én saját kislányra vágyom. Nem lehetek az anyukád. És ezzel elment. Apámnak én mondtam meg a hírt, teljesen összetört. Az egész kálvária, amit azt hittem végleg magunk mögött hagytunk, újrakezdődött. Azóta kérlelem édesapámat, hogy béküljenek ki, engem nem zavarna egy kistestvér, de félek, hogy túl késő és nincs már visszaút.