Olyan várost találtak Ázsiában, aminek van magyar neve is, ami rendkívül ismerős lesz?

Genetikusok az elmúlt években már sikeresen kimutatták, hogy, ha a magyarság eredete nem is teljes egészében kapcsolódik az Attila és a hun népesség mondakörhöz, de részben igenis rokonságot mutatunk az egykori, hódító néppel. Török Tibor és Neparáczki Endre archeogenetikusok rájöttek, hogy genomunk 15 százaléka ázsiai hun eredetű, ez pedig immár megtagadhatatlan bizonyítéka a korábbi teóriáknak. 

Az ázsiai hunok 1500-2000 éve a kontinensük legvadabb, meglehetősen vegyes genetikájú népcsoportját alkották laza törzsszövetségeikkel.

A kínai államok szabályosan rettegtek tőlük nomád életmódjuk, eltérő vallásuk, és távoli gyökereik miatt. Többek között éppen a hunok jelentette fenyegetés miatt épült meg a világ egyik legismertebb építménye, a Kínai Nagy Fal is.

Természetesen az ázsiai hunok sem voltak teljesen civilizálatlan barbárok. Erről pedig nem más tanúskodik, mint a jelen álláspont szerint egyetlen fennmaradt, bár eltűnt, majd megkerült romvárosuk. A feltételezések szerint, ha nem is az ősi magyar örökség, de mindenképpen a hun mondakör fontos sarokpontja bukkant elő a homokból. Körülbelül ezer évig boríthatta be a sivatag az egykori ázsiai hun fővárost. A magyar átiratban Tungvancseng néven szereplő település az egyetlen, ahol nyoma maradt egyáltalán egy állandó hun lakhelynek.

Érdekesség, hogy éppen a Kínai Nagy Fal közelébe építtette a várost a hunok akkori császára, Helian Bobo.

Mely építkezést a feljegyzések szerint 419-ben fejezték be, és aminek során nem kevesebb, mint 100 ezer ember vette ki a részét a feladatokból. A kínai hatóságok az elmúlt években megkezdték a feltárt romok rekonstrukcióját. E szerint három, klasszikusan dél-kelet ázsiai zónára osztható Tungvancseng. A palota szektorra, ahol természetesen a császári palota állott. A belső negyedre, ahol az irányítást támogató hivatalok, illetve itt lakott a „felső tízezer”. A külvárosban pedig a köznép lakott természetesen.

Az általános kínai felfogás szerint ezeket a hunokat velünk azonosítják, magyarokkal.

Ám a szakértők szerint a valódi rokonság inkább az északi hunokkal eredeztethető, akik valóban a majdani orosz sztyeppék felé indultak meg, például a Don irányába, hogy aztán hosszú vándorlás során elérjenek a földrajzi értelemben vett Európába.

A „mi hunjaink” maradtak vagy sem a kínaiak nyakán, a fővárosuk mellett megalapították országukat is, melyet az 5. századtól Dahsziának neveztek. Tungvancsenget a szerencsés széljárásnak, a sivatag mozgásának köszönhetően csak pár évtizede fedezték fel újra a kínaiak, akik elsősorban repülős felfedező túrákkal tudták azonosítani az eltűnt örökséget, a romvárost.

Terveik szerint a maradványokat a megfelelő felújítás és konzerválás útján, védve a sivatagi erőktől, szeretnék a világörökség részévé nyilváníttatni.

A tudósok egyébként pár éve még azon is teljesen elhűltek, hogy miként maradtak meg az 1500 éves romok egyáltalán, miközben egyáltalán nem nagy építési hagyományokkal rendelkező népről van szó. Kiderült ugyanis, hogy a falaik építéséhez a homokon és a földön kívül nem sima vizet használtak. Hanem azt, amivel a rizsföldeke áztatták, az meg így gazdag volt keményítőben, aminek köszönhetően kőkemény alapanyag született az épületek felhúzásához.

Tudtad? Tungvancseng neve egy bizonyos fordítási megközelítés szerint Fehérvárost jelent. Ez pedig különösen fontos kapcsolódási pont a magyar történelemmel és földrajzzal. Fehérvár egykor Attiláék alapítása, bár már a római időkben is lakott terület volt. Ennek utódja lett a már magyarok által benépesített Kárpát-medencében Székesfehérvár. Romániában pedig ott van Gyulafehérvár, illetve Szerbiában Nándorfehérvár. Bár utóbbit a történelem órákon még mindig így emlegetjük, köszönhetően Hunyadi Jánosnak, mai neve még idehaza is: Belgrád.

Így néz ki Tungvancseng: