Levelet kaptunk édesanyámtól, de véletlenül a húgomét nyitottam ki, amit benne olvastam...

Borbála és húga, Nefelejcs szerettek volna élni a felsőoktatás által adott lehetőséggel és az Erasmus keretein belül külföldön tanulni. Bár nem egyszerre jött ki nekik a lépés, mégis sikerült úgy alakítani a tanrendet, hogy ugyanabba az országba mentek, ugyanakkor. Most az ő történetüket olvashatjátok:

Sokáig gondolkoztam, hogy el merjem-e küldeni az üzenetemet, mivel ez rám nézve igen kellemetlen, de ez a törés, ez a mélyemig hatoló szégyenérzet kellett ahhoz, hogy végre szembe merjek nézni a hibáimmal. A húgom és én olyanok vagyunk, mint akik nem is egy családba nevelkedtek. Ő mindig vagány, pörgős, őrült, népszerű, míg én sokkal visszafogottabb, aggódósabb voltam, de ennek ellenére vágtam a kalandokra. Amiket javarészt miatta és általa élhettem meg, ha elvitt magával. És sokszor elvitt, nem panaszkodhatok, de ha nagy ritkán  otthon maradtam, akkor szörnyen hiányérzetem volt, arra gondoltam milyen jó érezhetik magukat és megfogadtam, hogy én is keresek magamnak társaságot.

[[cikk1]]

Végül azonban soha nem így tettem és azt hiszem utoljára túl messzire mentem: addig addig ügyeskedtem az egyetemen, amíg sikerült összehoznom, hogy pont egyszerre menjek a tesómmal Erasmusra.

Annyira vágytam erre a kalandra, de féltem, hogy egyedül nem tudnék beilleszkedni és nagyon magányos lennék. Sem a szüleim, sem a húgom nem mondtak semmi rosszat, pakoltunk, indultunk. Végül egy szobába is kerültünk, aminek nagyon örültem. Sok vendég megfordult nálunk, pörögtek a dolgok. A szüleink pedig időnként üzentek nekünk nem csak online, a család rászokott a levelezésre, tettek bele pénzt, valami apró meglepetést.

Így történt azon a napon is, amikor véletlenül a testvérem levele került a  kezembe. Kibontottam és megláttam a nevét, reflexből vissza akartam hajtogatni, de megláttam leírva a nevem... és tudni akartam miről beszélnek.

Feketén-fehéren le volt benne írva, hogy milyennek is látnak engem.

Megköszönték a húgomnak, hogy mennyi mindent tesz értem és azt is leírták, hogy sajnálják, ahogy érzi magát. És azt is a levélből tudtam meg, hogy a tesóm el akar költözni és új életet kezdeni. Gondolom nem merte mondani, nehogy összeomljak, vagy lebeszéljem, vagy ami még rosszabb, esetleg vele menjek. Aznap este elmentem sétálni és nagyon későn értem haza. Betértem egy bárba és beszélgetni kezdtem a helyiekkel. Nagyon jól éreztem magam. A hazafelé úton mintha kicseréltek volna.

A hátralévő idő alatt igyekeztem külön programokat is csinálni, sőt, volt, hogy nemet mondtam, amikor hívott. Szépen alakult a saját társaságom, kezdtem megtalálni a saját hangomat. Az életmódváltás az életem minden területén megtörtént: sugároztam kívül-belül és ezt egyre többen észrevették. Amikor elindultunk haza, már nem féltem a saját, önálló élettől. Elvégre is én vagyok az idősebb, így kellene lennie. Mióta kevesebb időt töltünk együtt, sokkal közelebb kerültünk egymáshoz és jobban is élvezzük egymás társaságát: nincs végre rossz érzésem, nem vagyok bizonytalan. Azt sosem mondtam el neki, hogy minek köszönhető ez: emésztené a bűntudat. De borzalmas belegondolni, hogyha nem találom meg véletlenül a levelet, akkor lehet, hogy még így marad közöttünk a dinamika és továbbra is megfosztom magam az igazi élettől az indokolatlan aggodalom miatt.