A bécsi karácsonyi vásárban odaléptem az egyik árushoz, amikor felém fordult néma sikoly hagyta el a számat

Ágica minden évben elmegy a barátnőivel a bécsi karácsonyi vásárba. Jó ideje él Ausztriában, Magyarországot és ezzel egy hatalmas szerelmet hagyott maga mögött. Most az ő történetét olvashatjátok:

Még most sem hiszem el, ami történt. Egyszerűen nem akarom elhinni azt, hogy ennyi év után is ennyire tud fájni valami, mikor már azt hittem, hogy túl vagyok rajta. 3 éve jöttem ki Ausztriába, mindenképpen külföldre szerettem volna költözni. A német nyelvtudásom nagyon erős volt, így hamar be tudtam illeszkedni, munkát és barátokat találtam. A környezetváltozásért azonban nagy árat fizettem.

Külföldön kezdtem új életet.

De ez nem volt könnyű döntés.

Akkor már néhány hónapja együtt jártam egy fiúval, akibe rettenetesen szerelmes voltam. Én vele terveztem a jövőmet, azonban amikor eléálltam a kész tervemmel, akkor kikerekedett szemekkel azt mondta nekem:

Szó sem lehet róla. Én nem megyek innen sehová.

Összetörtem. Teljesen. Választanom kellett az álmom és a szerelmem között, ő azonban győzködött, hogy ne maradjak. Amikor elbúcsúztunk, akkor úgy éreztem, hogy soha nem lehetek már boldog. Egy ideig kerestem, de ő távolságtartó volt, azt mondta, hogy mindenkinek könnyebb lesz úgy, ha nem beszélünk. A távkapcsolatot ellenezte és úgy tűnt, hogy komolyan gondolta a szakítást. Hónapokig nem találtam a helyemet, de igyekeztem megtalálni a boldogságot más dolgokban. Remek barátaim lettek, a munkámmal is jól haladtak, fontos projekteket bíztak rám, de a szerelemre még nem álltam készen. 

Minden évben kilátogattunk a bécsi karácsonyi vásárba.

Idén sem volt ez másképp. Csodálatos az egész, egy igazi mesevilág. A barátnőimmel sétálgattunk, forralt boroztunk, ettünk és az is a program része volt, hogy ilyenkor apróságokat vásárolunk magunknak. Egy szép kézműve standhoz lépve meg is láttam egy szép karkötőt. Szóltam az árusnak, aki háttal állt nekem és amikor megfordult, akkor megfagyott bennem a vér. A nagy szerelmem állt ott. Ő is nagyon meglepődött. Én mosolyogtam és a nyakába akartam ugrani beszélni vele, hogy mégis mit csinál itt, de az arcán láttam, hogy az öröm nem kölcsönös. Nem jött ki hang a torkomon, pedig sikítani akartam, nevetni, sírni, annyi érzés öntött el.

Megkérdeztem, hogy nem örül-e nekem? És hogy mikor végez, mert ihatnánk valamit.

Nagy levegőt vett, majd belekezdett a vallomásába: elmondta, hogy soha nem volt belém igazán szerelmes, csak nem akarta összetörni a szívemet. A külföldi lehetőség kapóra jött neki a szakításhoz, így talán kevésbé bántott meg. Nem tudna semmit mondani, hogy miért nem érezte azt, amit kell, egyszerűen csak nem. És azt is elmondta, hogy nem tud velem meginni semmit műszak után, mivel megy haza a várandós feleségéhez, akivel Bécs külvárosában élnek. Mert ő is vágyott külföldre, csak épp nem velem. Ezután elnézést kért és kiszolgálta az utánam lévő vevőt.

A karkötőt nyugodtan tartsd meg és remélem, hogy neked is rendben megy a sorod.

Visszatámolyogtam a barátnőimhez és meg sem tudtam szólalni. Amikor meglátták az arcomat, akkor nagyon megijedtek, próbálták kiszedni belőlem mi történt. Megkértem őket, hogy hívjunk egy taxit, mert rosszul leszek, de késő volt. Elájultam. Amikor kinyitottam a szemem ijedten álltak körbe, kérdezgettek, de én csak azt ismételgettem, hogy el akarok menni. Mikor hazakísértek elmeséltem nekik mindent. Ott maradtak velem éjszakára és próbáltak vigasztalni.

Annyira sírtam, annyira vigasztalhatatlanul. Titkon reménykedtem benne, hogy még van egymással dolgunk, hogy még együtt lehetünk, most pedig felesége van, akivel babát várnak és itt lakik abban a városban, ahol én is. Hogyan fogom ezt kibírni? Hogyan lehet ezt túlélni?