Szörnyűséget tett egy függő apa a fiával, már nem lehetett megmenteni kettejük kapcsolatát

A függőségek rátelepednek a mindennapokra. Csak még egy sör, csak még egy meccs, csak még egy szál. A sort lehetne folytatni, az elszenvedők pedig vagy életre szóló traumák árán tanulják meg, hogy hogyan nem viselkedhetnek soha a szeretteikkel, vagy ők maguk is ugyanezekbe a hibákba futnak bele.

Ezekben az emberi történetekben csak áldozatok vannak, menekülni pedig kizárólag gyorsan és gondolkodás nélkül lehet, teljesen kizárva a toxikus feleket. A posztoló is ezt tette, és megosztotta másokkal is kálváriáját, hátha valahol, valaki egyszer tanul majd belőle:

„Nem most történt, de nem is ez a lényeg. Ma már tudok róla beszélni, ellenben apámmal, vele megszakadt minden kapcsolat. A családunk szétesett, épp amiatt, aminek ő nem tudott ellenállni. Vidéki kisvárosban éltem, minden vágyam az volt, hogy gimi után végre önálló életet kezdjek, tanulás melletti munkával, saját albérletben (a koleszból elég volt, köszi), egy nagyvárosban. Ezt láttam kitörési lehetőségnek és mindent meg is tettem, hogy megvalósítsam. De nem volt elég. Hibáztam, mert bíztam abban, aki addigra már mindenkit átvert körülöttem, csak én nem akartam észrevenni.”

„Az egész gimnáziumot végigkuporgattam. Nyaranta melóztam, bulizni nem jártam, ajándékba mindig azt kértem, hogy utaljanak annyit, amennyit gondolnak az elkülönített számlámra, amin évek óta gyűlt a pénz. A számlát apám nyitotta még évekkel ezelőtt, én is odaadtam neki minden megtakarításomat. Azt ígérte, hogy a gimi végére egész sokat kamatozik majd a pénz és jól fogok járni. Mindent ennek rendeltem alá, és ahogy számolgattam, a suli végére nagyjából 1,5 millió forintnak kellett volna lennie rajta. Csakhogy nem volt, semennyi.”

Nem lehetett megmenteni a családi kapcsolatot

„A gimi vége előtt pár hónappal a szüleim különköltöztek egymástól, sokat veszekedtek apám fellángoló szerencsejáték-függősége miatt. Fogadás, kaparós, kártya, piramisjátékok, a végén már mindenbe belement, mindent elbukott. Milliós tartozást hagyott hátra, és mint később anyával kiderítettük, soha nem volt semmiféle külön számla, amin gyűjtötte volna a pénzemet, az is az övé volt, abból a pénzből (is) játszott. Persze az egész családon behajtotta, amikor szülinapom volt, karácsonyi »ajándékra« is félretettek nekem. Amikor pedig mindezt számon kértem rajta, csak annyit mondott: »anyád miatt másik kocsit kellett vennem, hogy tudjak dolgozni, abból a pénzből tudtam csak, de mindent visszafizetek, ígérem«.”

„Ennek már majdnem öt éve. Soha, semmi támogatást nem kaptam tőle, nem érdekli, mi van velem, egyáltalán nem tartjuk a kapcsolatot, de nem is bánom, és azt sem, hogy már nincs köze hozzánk. Én is csak annyit tudok róla, hogy lecsúszott teljesen. Anya néha szokta látni, ahogy a közeli lottózó és az albérlete között biciklizik, autója már rég nincs. Nekem másfél évembe telt utána, mire bele tudtam fogni abba, amit eredetileg elterveztem. Dolgoztam, anyámat segítettem, hogy kilábaljon az adósságból, amit a nyakába kapott. Ma már úgy élek, ahogy azt szerettem volna, de a kihagyott gimis élményeket és azt a másfél, kőkemény munkával töltött évet soha nem kapom vissza.”