Borzalmas tévedés az év legjobban várt filmeposza, a nézők szándékos történelemhamisítással vádolják az Apple új filmjét

Ridley Scott nem véletlenül a producerek álma, olyan professzionális filmiparos, aki tartja a költségvetést, mindig figyelembe veszi az értékesíthetőségi szempontokat, és rendkívüli vizuális érzékkel dolgozik. Az Alien, a Szárnyas fejvadász, vagy a Gladiátor fele annyira se lenne emlékezetes film, ha nem a reklámfilmes és díszlettervezői múlttal rendelkező Scott festette volna őket vászonra.

Scott azonban mesterember, nem pedig szerzői filmes, és ebből következik, hogy filmjei általában már a forgatókönyvnél eldőlnek. Ha jó a könyv, kétség sem férhet hozzá, hogy Scott színvonalas és kimunkált látványvilágú filmet fog belőle készíteni, ha viszont rossz, akkor még a rendező vizuális leleménye sem elég hozzá, hogy a film jó legyen.

Ridley Scott 85-ön túl is maximális fordulatszámon pörög, ezúttal is egy epikus hangvételű, nagyszabású filmet hozott tető alá - amiben viszont semmit sem tudunk meg a címszereplő Napóleon valós alakjáról. Szemben az Apple másik idei mozibemutatójával, a Scorsese által rendezett három és fél órás Megfojtott virágokkal, Scott filmjének csak valamiféle csonka verziója kerül a mozitermekbe a maga bő két és fél órájával, mivel a készítők egy négy órás rendezői változatot ígérnek az Apple+-ra.

Ez lehet megmagyaráz majd pár dolgot, és elmélyültebbé, átélhetőbbé tudja majd tenni Scott Napóleon-portréját, de ezzel együtt is van egy csomó kreatív döntés, ami a koncepció része, nem fog érdemben változni a hosszabb verzióban sem.

Az, hogy a Napóleon nem sokat ad a történelemre, igazából nem annyira meglepő, és nem is feltétlenül probléma. A történelmi film már csak egy ilyen műfaj, a drámai hatás fontosabb, mint a történelmi hitelesség, és Scott eddigi művei sem azért lehettek emlékezetesek, mert sokat adtak volna erre.

Ridley Scott általában ideologikus szemlélettel nyúl a történelmi témákhoz, és dekonstrukcióban utazik: Kolumbusz Kristófról, Mózesről szóló alkotásai, vagy a keresztes háborúkat középpontba helyező Mennyei királyság is ezt az álláspontot tükrözi. Legtöbbször jobban is szoktak sikerülni azok a történelmi filmjei, amik elsősorban fiktív karaktereket, vagy kevésbé fajsúlyos történelmi alakokat mozgatnak, mint amilyen a Gladiátor, a Robin Hood, a Párbajhősök, vagy Az utolsó párbaj.

Mindegyik Scott által dirigált történelmi eposzra igaz az, hogy a múlt idők korába vetít olyan témákat, álláspontokat, amik az adott kortól meglehetősen idegenek.

Amíg a Mennyei királyság az iraki háború áthallásaitól volt terhes, addig Az utolsó párbaj egy középkori #meetoo mozi. A történelmi háttér Scottnál mindig csak díszlet, ennek legjelesebb példája, hogy a modern kori szabadságeszményt az ókorba helyező Gladiátorban látott épületek is sokkal nagyobbak, mint a valóságban.

A Napóleonban sem igazán fontos a 19. századi Európa világa, a film a jelen történéseit vetíti a régmúltba. A 21. században elítélünk minden területszerzésre irányuló háborút, és az új Napóleon film is az orosz-ukrán konfliktus árnyékában fogant. Érdemes megnézni ezt a beszélgetést a rendező és a Dan Snow történész között, amiből elég világosan kiderül, hogy mennyire történelmietlen műre is kell készülnie azoknak, akik még nem látták a filmet:

A Napóleonba olyan képsorok kerültek, amikben császár barbár módjára löveti a piramisokat, a Vendémiaire lázadás királypárti tömegeit, vagy a jégre tévedt austerlitzi csata osztrák és orosz seregeit.

Ahogy arra a Filmtekercs kritikusa is felhívja rá a figyelmet: az első egyszerűen nem történt meg, a másodiknál szó sincs fegyvertelen, ártatlan tömegről, a harmadik meg teljesen máshogyan esett meg. A visszavonuló csapatok valóban rátévedtek a jégre, de csak pár százan lelték így a halálukat, Napóleon diadala nem ennek, vagy a vakszerencsének volt köszönhető, hanem az átgondolt katonai manővereknek.

A franciák fényes győzelme ebben a filmben egy értelmetlen vérfürdő, szadista mészárszék. Az említett jelenet rövid részletét itt meg is lehet nézni:

Ennek köszönhető, hogy Joaquin Phoenix is élete egyik leggyengébb alakítását nyújtja, mivel Napóleon ebben a verzióban egy pipogya alak, nulla karizmával.

Nem bír a feleségével, összemegy az anyja jelenlétében, és a nagyhatalmak vezetőivel se ért szót, és mintha az ebből adódó frusztrációja készteti rá, hogy mindig a harctéren érvényesüljön, és leigázza egész Európát (kifejezetten férfiatlan alak, holott Scott filmográfiájában ennek nagyon fontos szerep szokott jutni). A film legvégén még két tizenéves kislány is megalázza a száműzetésbe kényszerült hadvezért, de akad olyan jelenet is, mikor Napóleon szó szerint legurul egy lépcsőn.

Az uralkodó érdemeiről, világlátásáról (polgári törvénykönyv, párizsi építkezések, stb.) nem sok szó esik, még a taktikai zsenijét is eléggé elmaszatolja a film. Ha nem lenne világos, a stáblista előtt ki is írják, hogy hány ember halt meg csak Napóleon háborúi nyomán.

Azonban még ha el is fogadjuk azt az alkotói szándékot, hogy Napóleont rossz színben tünteti fel az angol (!) rendező, akkor sincs mentség arra, hogy pszichológiailag mennyire semmitmondó ez a film.

Az utolsó párbaj ugyancsak rendkívül átideologizált, és történelmileg is kínosan öncélú alkotás (tulajdonképpen egy férfi és vallásellenes kiáltvány, utóbbi sosem állt távol a rendezőtől), de Ben Affleck és Matt Damon írták a forgatókönyvét, aki tudnak írni. Három olyan karakterre húzták fel a cselekményt, akik pszichológiailag követhetőek, és a motivációjuk is világos. 

A Napóleont David Scarpa írta, és a végeredmény is nagyjából annyira unalmas és érdektelen lett, mint Scottal közös legutóbbi filmjük, A világ összes pénze.

Ezen a rendezői változat ugyan még javíthat, könnyen lehet ez a következő Mennyei királyság (melynek a hosszabb változata tulajdonképpen egy másik film) de a mozis verzióból semmi sem derül ki Napóleon komplexusainak gyökereiről, a se veled-se nélküled kapcsolat dinamikájáról, a hatalom és a siker pszichológiájáról vagy úgy bármiről, amit karakterépítésnek hívunk. Az Apple másik idei nagy dobásában Martin Scorsese egy nyitókép alapján elmesél mindent, amit a főszereplőjéről tudni érdemes, a Napóleonnak még a végén is csak találgatjuk, hogy ki ez az ember?

Az elmélyült karakterábrázolásnak az is az útjában áll, hogy Scott és Scarpa rengeteg minden akartak belezsúfolni ebbe a filmbe, az életút legfontosabb csatái mind vászonra kerülnek. Ezek látványos jelenetek, de idegenül ékelődnek közbe a Napóleon és Jozefina közti melodrámába, ami a forgatókönyv koncepciójának a lényege volt. A Napóleon uralmát segítő hivatalnokok is mind kapnak egy-egy nyúlfarknyi szerepet, de ezekből nem áll össze bármilyen értékelhető összkép arról, hogy milyen volt uralkodónak. A kevesebb több lett volna.

Ha pedig egy filmnek nem igazán érdekes sem a cselekménye, sem a szereplői, akkor Scott forgathat bármilyen látványos harcjelenetet, azok ugyanolyan unalmasak lesznek, mint a film többi része.