De Niro csendben vágja el a torkodat, miközben DiCaprio tartja a fejedet Scorsese legújabb gengszter eposzában

Martin Scorsese 80 fölött sem veszített a lendületéből, legújabb filmjében ismét Amerika sötét szívében vájkál. A rendező filmográfiája bővelkedik az eposzi méretű bűndrámákban, forgatott már filmet az anyaföldről importált vallásháborúról és idegengyűlöletről (New York bandái), az alkoholtilalom idejéről (Nagymenők), a szerencsejátékok csillogó világáról (Casino), a tőzsde fehérgalléros szélhámosairól (A Wall Street farkasa), most pedig egy olyan témára bukkant David Grann dokumentumregényében, ami az olajipart és az indiánkérdést veszi célkeresztbe.

A Megfojtott virágokban Ernesttel (Leonardo DiCaprio) érkezünk meg az osszázsok földjére, ahol egy feje tetejére állított Amerika tárul elénk. Itt ugyanis az indiánok nem elnyomott vademberek, hanem gazdag urak, akik kényelmesen megélnek abból a pénzből, amit a földjeiken folyó olajbányászat biztosít nekik, miközben a fehérek nekik dolgoznak. A helyzet fű alatt rengeteg indulatot szül, és egymást követik a titokzatos halálesetek.

Ernestet nagybácsija veszi szárnyai alá, William Hale (Robert De Niro), akit egyszerűen csak Királyként szólítanak a városban, és az őslakosok jó barátjának adja ki magát. Hale bátorítására Ernest is követi sok fehér példáját, akik beházasodnak egy gazdag indiáncsaládba, és így szerzik meg a búsás gazdagságot biztosító ingatlanokat.

DiCaprio karaktere mégsem egyszerű amoráis figura, mert a többi jött-ment csavargó gyilkossal szemben ő tényleg szerelmes a feleségébe, és sokáig elhiszi, hogy képes egyszerre megvédeni, és hazudni neki.

Ernest teljesen Hale ördögi figurájának hatása alá kerül, aki mindig burkoltan fogalmazza meg valódi szándékait. Robert De Niro évek óta nem volt olyan eleven, mint a fordított keresztapa bőrében, Hale ugyanis egyáltalán nem véd semmilyen közösséget, csak úgy tesz, mintha építené, gondozná, miközben titokban lerabolja és pusztítja. Az öreg szabadkőműves bábmesterként játssza ki egymás ellen az embereket, mindig az épp megfelelő maszkot húzza fel, nincs se gátlása, se erkölcse, se ideológiája.

Hale egy igazi sakál, aki a társadalom képmutatásán és az emberi gyengeségeken nyerészkedik.

Ernest legfőbb jellemzője pedig, hogy gyenge férfi: a háborúban is szakácsként szolgált, szabad emberként a Király talpnyalója, és otthon is inkább csak cselédet játszik, mint hagyományos értelemben vett férfit.

Mindezek ellenére mégis lehet vele menni, és szurkolni, hogy szabaduljon meg Hale befolyásától, és hozzon jó döntéseket. A képlet igencsak egyszerű: ha Ernestnek sikerül abbahagyni a hazudozást, akkor megváltást nyer, ha nem, akkor elkárhozik. A három és fél órás játékidőben Scorsese egészen virtuóz módon játszik a figurákkal, van egy óra, amikor Ernest szinte teljesen eltűnik a képernyőről, és az FBI nyomozók veszik át a főszerepet, ám az igazi főszereplő ezzel együtt is ő marad.

Ernest felesége, Mollie (Lily Gladstone) tulajdonképpen végig haldokolja a filmet, ami ráerősít a történet allegorikus jellegére. Molly cukorbeteg, ami az európaiak megjelenése előtt elképzelhetetlen lett volna, de

a fehér emberek nem csak fegyverekkel gyilkolják az őslakosokat, hanem az életmódjukkal is.

Létezik a csodagyógyszer, már feltalálták az inzulint, de erre nem lenne szükség, ha az ember nem hasonult volna meg a természettel - szól a történet burkolt üzenete. A film is úgy kezdődik, hogy az indián törzsfőnök sajnálkozik, amiért a gyerekeknek iskolába kell majd járnia, könyveket fognak majd olvasni, mert ez teljesen ellentétes azzal az úttal, ami az ősök jártak.

Tulajdonképpen ez történik ma mindenhol a világban, a legnagyobb gyarmatosító háborúkat már nem fegyverekkel vívják, hanem a kényelem ígéretével. Az indiánok ebben a történetben is önként adják fel korábbi életmódjukat, és egyre felületesebben viszonyulnak saját gyökereikhez.