Keresés

Elérhetőségek

Központi e-mail cím
info [kukac] promotions.hu

Szerkesztőségi e-mail cím
szerk [kukac] promotions.hu

Ügyvezető
maxi@promotions.hu

Programok beküldése
programok@promotions.hu

Ma Rainey-kritika: egy tragédiával felhájpolt Oscar-várományos film

Ma Rainey-kritika: egy tragédiával felhájpolt Oscar-várományos film

Zene, Film & Kultúra

Ma Rainey-kritika: egy tragédiával felhájpolt Oscar-várományos film

Zene, Film & Kultúra

Helmeczi Benjamin 19:29

Kétségtelen, hogy Chadwick Boseman lehengerlően játszik utolsó filmjében, de a színészi gárdán kívül mi pozitívum van a Ma Rainey: A blues nagyasszonyában? Kritika.

Denzel Washington néhány évvel ezelőtt megállapodott az HBO-val, hogy adaptálják a 2005-ben elhunyt amerikai drámaíró, August Wilson darabjait. Ennek első mérföldköve volt a 2016-ban debütált Kerítések, melyet Washington rendezett a szerző korábban megírt forgatókönyvéből, emellett ő is játszotta az egyik főszerepet Viola Davis oldalán. Bár az alkotást több rangos díjra is jelölték – többek között négy Oscar-jelölést is kapott –, egyedül Davis játéka nyerte meg annyira a bizottságok tagjait, hogy szobrot adtak neki.

2020-ban érkezett meg a következő August Wilson-adaptáció, amely az író egyik leghíresebb darabjából, a Ma Rainey's Black Bottom-ból készült, ezt azonban már a Netflix szállította. Denzel Washington itt igyekezett háttérben maradni, és inkább csak producerként felügyelte a munkálatokat. A rendezést átadta a televíziós karrierjét 1991 óta építgető direktornak, George C. Wolfe-nak, míg a férfi főszerepet az idén augusztusban, tragikusan elhunyt Chadwick Boseman (Fekete Párduc) kapta meg. A címszereplőt, Ma Rainey-t pedig Viola Davis-re osztották, aki ezért az alakításáért joggal várhatja a második Oscar-díját.

A történet: A feszültség és a hőmérséklet egyre jobban emelkedik az 1920-as évek chicagói délutáni felvétel során, amikor zenészek együttese várja az előkelő előadót, a legendás "blues anyát", Ma Rainey-t. A foglalkozás végén a félelem nélküli, tüzes Ma akaratcsatát folytat fehér menedzserével és producerével a zene irányítása felett. Amíg a zenekar a stúdió klausztrofób próbatermében várakozik, az ambiciózus trombitás, Levee – aki szemezik Ma barátnőjével, és elhatározza, hogy saját igényt támaszt a zeneiparral szemben – ösztönzi zenésztársait olyan történetek, igazságok és hazugságok kitörésére, amelyek örökre megváltoztatják életük menetét.

Ahogy azt már több külföldi-, és hazai portál is megemlítette a film előzetesének debütálása után, a Ma Rainey Chadwick Boseman hattyúdala, hiszen a színésznek ez volt az utolsó filmje, amiben a halála előtt játszott. Igaz, a hangját még néhány alkalommal hallhatjuk majd a Marvel egyik érkező, What if...? című animációs sorozatában, de az jóval kevésbé lesz a köztudatban, mint a trombitás Levee-ként nyújtott alakítása, amiért akár posztumusz Oscar-díjat is kaphat.

Bár a mindössze 43 évet élt Boseman sokak emlékezetében csak a Marvel Moziverzum Fekete Párducaként fog megmaradni, mindenképpen érdemes megnézni, hogy a wakandai szuperhősön kívül ki is volt ő. A Ma Rainey több szempontból is becsapja kicsit a nézőt, hiszen ahogy a cím is mutatja, ez a film a blues nagyasszonyáról szól, mégis Levee karakterére egy picit nagyobb figyelmet fordít a történet; ráadásul az egész alkotást belengi Chadwick Boseman korai halála, hiszen mindenhol úgy reklámozták, mint a színész utolsó filmjét.

Kétségtelen, hogy a marketingnek ezen ízléstelenebb formája jót tett a filmnek, mert így jóval nagyobb érdeklődést váltott ki, mint amekkorára a Netflix és az alkotók számítottak, de ez egyben azt a súlyos következményt vonta maga után, hogy nemcsak a Viola Davis által zseniálisan megformált blues-királynő szorult a háttérbe, de még Levee karaktere is, akit Boseman játszott. Mindez azért, mert az ember, ha a média úgy hívja fel egy filmre a figyelmet, hogy az az egyik színész utolsó munkája, akkor eleve úgy ül le elé, hogy megnézze annak a bizonyos színésznek az utolsó filmjét.

Éppen ezért azok is meg fogják nézni a Ma Rainey-t, akik eddig csak a Marvel alkotásaiban látták Boseman-t, mert úgy érzik, hogy ezzel tiszteletüket fejezhetik ki, és méltó módon emlékezhetnek meg róla. Magyarán, ha Chadwick Boseman nem halt volna meg, akkor szomorú, de igaz, hogy a Ma Rainey közel sem érdekelt volna annyi embert, mint így.

De akik megnézik a filmet, azok mind egyetérthetnek abban, hogy Chadwick Boseman élete legjobb alakítását nyújtja, ez pedig azért van, mert a színész tényleg mindent beleadott saját magából, és mindent megtett, hogy maradandót alkosson. A hosszú ideig betegeskedő Boseman karakteréhez számos olyan monológ kötődik, amit a néző szinte pislogás nélkül, levegővétel nélkül néz és hallgat végig, főleg azt, amelyekben a színész a feketék nehéz helyzetéről, az életről és a halálról beszél.

Bár a történet a 20-as években játszódik, a néző számára hamar világossá válik, hogy az alkotók és a színészek ezzel a filmmel arra a tényre utalnak, hogy az afroamerikaiak szempontjából nem sokat változott a világunk. Amikor Viola Davis Maként arról beszél, hogy mit is jelent neki a blues, és hogyan viszonyulnak hozzá, és a művészetéhez a fehérek, ugyanúgy mélyen belehasít a néző lelkébe, mint Boseman monológjai. Davis ezzel a filmmel ugyancsak bizonyítja, hogy fantasztikus színésznő, és joggal várhatja a második Oscar-díját érte.

Színészileg abszolút hibátlan filmről beszélünk, de vajon ezen túl mit tud még nyújtani a Ma Rainey? Jöhetnék olyan kritikusi klisékkel, hogy szépek a jelmezek, korhű atmoszférája van, és szolidan, de hangulatos filmzenével vannak megtámogatva a snittek, de jelen esetben sokkal fontosabb kérdés, hogy filmként hogyan működik August Wilson darabja.

Ruben Santiago-Hudson, aki az író számos darabjában játszott már, ezzel az alkotással együtt összesen két film szkriptjét jegyzi, az elsőt saját drámájából, a Lackawanna Blues-ból írta a 2000-es évek elején. Ezt a TV-filmet is George C. Wolfe rendezte, aki a Ma Rainey-t is dirigálta. Mivel sosem láttam még Hudson-t színészként, így arról az oldaláról most természetesen nem fogom megítélni, de íróként nem igen állja meg a helyét. Még a saját darabját csak-csak sikerült átírnia, de mikor egy olyan művet kell feldolgoznia, amihez eddig csak színészként volt köze, ott alaposan kiütköznek a hibák.

Bár elmondása szerint több ponton is újított az alapműhöz képest, ezek olyan jelentéktelen apróságokban merülnek ki, mint például, hogy Levee és Ma barátnője, Dussie között a filmben nem csak egy csók, hanem egy egész aktus lezajlik. Az ehhez hasonló „kardinális” módosításokon túl semmilyen pluszt nem vitt bele a forgatókönyvbe, amit lehet azzal magyarázni, hogy az író iránt érzett tisztelet miatt döntött így, de itt inkább arról volt szó, hogy Hudson produceri nyomásra nem változtathatott a cselekményen, nem mélyíthette a karaktereket, és nem tehetett meg semmit, amivel egy kicsit is filmesebbé tehette volna a Ma Rainey-t.

Azzal, hogy Wilson darabját 95 százalékban szóról-szóra átmásolták, a készítők elérték, hogy egy külön díszletben leforgatott színházi előadást lásson a néző, holott a rendezés meg pont azt mutatja, hogy filmként akarták tálalni ezt a művet. Éppen ezért a Ma Rainey gyakran színpadias, és csak a zseniális színészeknek köszönhetően nem ment át soha ripacskodásba. Ha ellenpéldát akarnék felhozni, akkor egyértelműen a Miss Daisy sofőrje lenne az, hiszen az mondanivalójában is közel áll a Ma Rainey-hez, illetve eredetileg az is egy színházi darabnak készült, mégis sikerült egy szerethető filmet készíteni belőle, amit a magam részéről akárhányszor meg tudok nézni.

A Ma Rainey egy fantasztikus film lehetett volna, ha nem akartak volna ennyire a biztosra rámenni, és némi teret engedtek volna az alkotóknak, hogy valóban film készülhessen belőle. Jók a dialógusok és zseniálisak a monológok; igaz, de nem fogom a film erényei közé sorolni azt, amiért August Wilsonnak jár az elismerés. Hogy ebben az alkotásban láthatjuk Chadwick Boseman rövid életének legjobb alakítását, az kétségtelen, de a színészi gárda lehengerlő teljesítményén túl semmi olyat nem tud nyújtani, ami miatt valaha is újra akarnám nézni.

Borítókép: IMDb