Negyven év után randira hívott az első szerelmem, szégyenteljes dolgot tettem a találkozás pillanatában

Magdaléna élete szépen alakult: három gyermek, egy szép karrier, boldog házasság, végül a megérdemelt nyugdíjas évek. Időközben azonban egy nagy törést kellett túlélnie, ám még ennél is rosszabb várt rá, amikor a boldogságra számított. Most az ő történetét olvashatjátok.

Tisztelt Újság, kedves Hölgyem/Uram! Jómagamat mindig is egyenes gerincű, becsületes embernek tartottam, most azonban a közelmúltban valami olyasmit tettem, ami miatt nem tudok tükörbe nézni, elszámolni magammal pedig még annyira sem. Az az igazság, hogy én is voltam fiatal, amikor még voltak bennem olyan ifjonti érzések, amikről a mai naivák álmodoznak. Volt nekem egy nagy szerelmem, akivel minden nagyon ígéretesnek indult, ám nem kapott olyan állást, amivel biztosítani tudta volna a jövőnket, így én egy másik férfit választottam, aki tehetősebb és megbízhatóbb volt. A szerelem nem volt akkora, viszont a döntésemet nem bántam meg.

Az első szerelem úgy gondolom minden ember számára fájdalmas lecke, én ezt már fiatalon is tudtam, ahogyan azt is, hogy az elengedése nehéz, de szükséges lépés.

A férjem jó ember volt. Felneveltünk két gyereket, csodálatos gyermekeket és aztán egyik este a vacsoránál azt mondta nekem: Magdikám. A gyerekek felnőttek. Jó feleségem voltál, de most engedjük el egymást. Éljünk még egy kicsit.

Ennyit mondott. Tudtam, hogy ellenvetésnek helye nincs és bár agyon fájt, de inkább félelem volt bennem, hogy milyen lesz egyedül. Párkapcsolat már régóta nem volt közöttünk.

Szépen váltunk el. Nem volt harag, vagy hangos szó, a gyerekeink is megértették, mindkettő friss szerelmes volt és el sem tudták képzelni milyen lenne, ha nem vonzódnának már a párjaikhoz. Így ez a része könnyű volt. Majd az utána lévő is: meglepően gyorsan talpra álltam, sőt... kivirultam. Elkezdtem edzeni, kozmetikushoz mentem, fodrászt is felkerestem és a külsőm szépen lassan teljesen megváltozott. Időközben pedig még egy jótékonysági szervezetben is állást kaptam, ami a nyugdíjam kiegészítéséhez tökéletes volt. Kívül belül az a nő voltam, aki elégedett magával.

Aztán az élettől megkapta második esélyemet: randevúra hívott az első szerelmem.

A felkérés a közösségi médiában érkezett. Egy üzenetet kaptam tőle, amelyben jelezte, hogy sokat gondol rám és örülne, ha újra láthatna. Bár még csak ekkor igyekeztem felfedezni a frissen megszerzett önállóságomat, mégis azt éreztem, hogy nem véletlen ez, így belementem abba, hogy vacsorázzunk együtt.

Izgatottan készültem a találkára, új ruhát vásároltam, kisminkeltem magam, magassarkút húztam: a tükörbe nézve azt gondoltam, hogy letagadhatnék vagy 15 évet.

A találkozás nagyon kellemetlen meglepetés volt.

Egy régi kedvenc helyünknél beszéltük meg a találkozót, amikor a Ferenciek terét még Felszabadulás terének hívták. Úgy terveztem kicsit késsek, amolyan dívásan, hogy amikor meglát, akkor elámuljon. Ez azonban fordítva történt. A tervem első fele remek volt, szépen odavonultam a találkozó helyére és izgatottan néztem körül, amikor megláttam az első szerelmemet.

A látvány arcul csapott. Bár az öregedés engem sem került el, a volt páromat letarolta.

Ott állt egy pocakos, topis, alulöltözött, igénytelen férfi, aki inkább tűt hajléktalannak, mint olyannak, aki a volt kedvesét várja. Rettenetesen éreztem magam. Beleéltem magam valamibe, aminek a fele sem volt igaz: egy ilyen férfival én nem mutatkozhattam. Nagyon hirtelen hoztam meg a döntésemet. Megfordultam és mikor hallottam, hogy a nevemen szólít, belekaroltam egy másik emberbe, azt mondva, hogy az a férfi zaklat engem.

A szégyen a mai napig mardos, de nem voltam képes vele egy asztalhoz ülni.

Sokat gondolkoztam rajta, hogy mennyire rossz ember vagyok. Hogy nem ezt érdemelte, hogy másodjára is cserben hagytam. A férfi, akit véletlenül leszólítottam, azóta kávézni hívott és az ismeretségünk nagyon ígéretesnek bizonyul. Úgy látszik mindig ez van: az első szerelmem hátán felkapaszkodva találom meg azt a férfit, aki méltó hozzám és akivel el tudom képzelni magam.