Ijesztő hangot hallottam anyósomék hálószobájából, amikor belestem az ajtón, akkor letaglózó dolgot láttam meg

Nóri és férje már 3 éve vannak együtt, a férfi pedig mindenben magasan a maximumot nyújtja. Nem is véletlen, hiszen szülei házassága is fantasztikus, jó példát mutattak a gyermeküknek. Éppen ezért volt különösen megdöbbentő, amit Nóri egyik nap az anyósa hálószobájában látott. Most az ő történetét olvashatjátok:

A férjemmel a közös hobbink kacsán találkoztunk és nagyon hamar egymásra hangolódtunk. Beszélgetni kezdtünk és éreztük, hogy ez valami különleges, valami más. Már az elején is nagyon sokat mesélt a szüleiről és arról, hogy az ő házasságuk miatt hisz a szerelemben, mert szeretetben, tiszteletben élnek és ők egymásnak az igaziak. Ezek után volt bennem egy kis félsz, amikor megkérdezte: hazamennék-e vele, hogy bemutasson nekik? Természetesen igennel feleltem, hiszen tudtam, hogy minden komoly kapcsolatban eljön az a pont, amikor megismerkedik a szülő és az új kedves. Tehát eléggé aggódtam, de nem mutattam ki, úgy voltam vele, hogyha tényleg ennyire kellemes otthon a családi légkör, akkor azt is látni fogják, hogy a fiuk mennyire boldog velem és én mennyire szeretem őt.

Szerencsére minden félelmem alaptalan volt: már a köszönésnél annyira szívélyesen fogadtak, mintha ezer éves ismerősök lennénk, a nap pedig fantasztikusan alakult. Bennem azonban bekapcsolt egy kis piros lámpa: amikor lopva odanéztem a kedvesem édesanyjára, akkor láttam a szemében valami szomorúságot. Természetesen nem volt még olyan a viszonyunk, hogy rákérdezzek: ezt végül három év alatt nem tettem meg, de időről időre furdalt a kíváncsiság, hogy mi is lehet a háttérben.

A férjemnek ezt nem akartam szóvá tenni: ha magától nem tűnt fel neki, akkor én nem akartam belé tenni ezt a nyomasztó gondolatot.

Egyik alkalommal, mikor az anyósoméknál voltunk, akkor úgy volt, hogy az apósom a férjem és én együtt kimegyünk a piacra: de én végül otthon maradtam, mert fáradtnak éreztem magam. Épp a konyhába mentem volna le egy bögre kávéért, amikor az anyósomék hálószobájából furcsa hangot hallottam. Odaléptem és be akartam nyitni, de félig nyitva volt az ajtó, így láttam mi folyik bent. A hang amit hallottam éktelen sírás volt. Hangos, mélyről jövő. Egyértelmű volt, hogy nem tudta azt, hogy én otthon maradtam, mert beszélt is, elég hangosan.

A kezében egy régi fényképet szorongatott és attól, amit kihallgattam, összefacsarodott a szívem.

Drága Lacikám. Drága, egyetlen szerelmem. Mi lehet most veled? Goondolsz-e még rám? Megbocsájtottál-e valaha? Mindent megbántam drága Laci. Fiatal voltam és féltem. Féltem a szegénységtől, féltem, gyáva voltam. Minden nap bánom Lacikám, minden nap. Te voltál az egyetlen ember, akit valaha szerettem, drága jó Lacikám. Bocsáss meg.

Fogalmam sem volt róla, hogy mit kellene tennem. Annyira megöleltem volna, meghallgattam volna a történetét, hogy ki ez és mi történt vele, velük, hogy milyen döntést kellett meghoznia, mi az ami ennyire fáj neki.

[[cikk2]]

Gyorsan felvettem a kabátot és a férjemék után szaladtam, mondván, hogy meggondoltam magam.

Másfél óra múlva értünk vissza, az általam látott jelenetnek pedig nyoma sem volt: anyósom vidáman tálalta ki az ebédet, mely illatosan gőzölgött a tiszta abroszon. Mosolygott, megcsókolta a férjét, minket pedig megölelt és bájosan csevegni kezdett. Még jobban összezavarodtam és nem bírtam tovább magamban tartani a kérdést. A férjemtől megkérdeztem a hazafelé autózás közben, hogy az édesanyjának volt-e kapcsolata az édesapja előtt.

Ekkor elmesélte a történetet az édesanyja első szerelméről, akit Lacinak hívtak.

Ezzel a fiúval volt először, de nem számított j partinak a faluban. Szegényke voltak a szülei, így szegény volt ő is. Nem támogatták az édesanyjáék azt a kapcsolatot,  félt, hogy még magát sem tudja eltartani, nemhogy a lányukat és a születendő gyermekeiket. Így amikor megjelent a férjem édesapja, akkor azonnal beleszeretett és elhagyta Lacit, aki ezután nem sokkal távozott a faluból és azóta sem tudnak róla semmit.

A boldog házasságról szóló történet csak a látszat?

A férjem vidáman azzal zárta a történetet, hogy de ez mindegy is, mert látom mennyire boldogok a szülei, az anyja már valószínűleg arra sem emlékszik, hogy ez a fickó élt valamikor. Összeszorított ajkakkal hallgattam, bár ne tudtam volna meg ezt az egészet. Egyedül vagyok egy mázsás súlyú titokkal, ami négy ember életét is megváltoztatná, ha kiderülne: a férjem és az apja összetörne, nekem kellene őt vigasztani, de az édesanyja... mi van, ha még esély neki és Lacinak? Jó feleség volt, tisztességesen felnevelte a fiát, de ha még 40 év elteltével is ehhez a férfihoz húz a szíve, nem lenne joga megpróbálni elérni az álmait, amikor már senki sem szólhat bele az életébe? Vagy beszélgessek csak vele? Hirtelen értelmet kapott a szemében ülő szomorúság, mit elsőre is láttam, talán jól esne neki, ha ezt a fájdalmas titkot, ezt a szörnyű érzést nem egyedül kellene cipelnie és lenne egy cinkosa, akinek elmesélheti az egész történetet úgy, ahogyan azt ő valóban megélte.