A szajoli vonattragédiát túlélő testvérpár édesanyja vallomásában megrendítő pillanatokat idézett fel a balesetről

1994. december 2. egy ország emlékezetébe fekete napként vonult be a szajoli vasútállomáson bekövetkező borzalmas tragédia miatt. A rossz döntések sorozataként hatalmas sebességgel kisikló és az állomás épületébe csapódó vonat a hazai vasúttörténet egyik legnagyobb tragédiáját hagyta maga után, 31 ember életét követelve.

A helyszínen ma fehér emlékfal áll, ott, ahol közel három évtizeddel ezelőtt hősies küzdelmet végeztek a hatóságok, akik a roncsok alól próbálták minél hamarabb kimenteni a túlélőket. A látvány a sokat látott tűzoltókat és mentősöket is elborzasztotta, mégis, még ebből a tragikus helyzetből is emelkedtek ki csodálatos élettörténetek, közöttük az is, amely az állomás épületében élő családhoz kötődik.

Sokan láthatták a balesetről elhíresült képet, amin egy férfi épp egy rémült arcú kisfiút emel ki a törmelékek közül. Mint arról a Szoljon a baleset után 24 évvel beszámolt, a három főszereplőnek újból megadatott a találkozás. Mészáros János fotóriporter Barta Kálmán tűzoltó felé fordította kameráját, ahogy a csupán ötéves Kovács Zsoltot a karjaiban emeli ki az őt órákig fogva tartó romokból.

A kisfiú azóta felnőtt, emlékei homályosak, hullámokban törnek fel. Zsoltból pap lett, mint ahogy azt akkor el is mondta, immár Zsolt atyaként:

„Annyira gyorsan történt minden, hogy csak részletekben törnek fel belőlem az emlékek. Arra például tisztán emlékszem, hogy amikor kiszabadítottak a törmelékek alól, odajött hozzám egy orvos, a köpenye és a keze teljesen véres volt”

– fogalmazott, hozzátéve, hogy a gondviselés óvta őket akkor testvérével és édesanyjával együtt.

Öccse, Csaba ekkor még csak hároméves volt, ő is az emberek megsegítésére tette fel az életét:

„Én gyógymasszőr lettem a Szolnoki MÁV Kórházban. Bátyámmal tehát gyógyítóemberekké lettünk. Ő a lelkeket, én a testeket orvosolom”

– fogalmazott.

Édesanyjuk emlékei a legélénkebbek a szörnyű napról, ő így emlékezett vissza 2018-ban a balesetre:

„Megszűnt számomra a külvilág, két órán keresztül beszéltem hozzájuk, hogy tartsam bennük a lelket, míg kiszabadítják őket a tűzoltók. Amikor láttam, hogy mindkét fiamat élve és épségben emelik ki a roncsok közül, s elvitték őket megfigyelésre kórházba, én éjszakai szállás után néztem. Mivel a rokonok egy ideig nem tudták, hol vagyok, eltűnt halottnak hittek, s hétvégén már el is búcsúztattak.”