Egy pillantást vetett a világhírű író a furcsa festményre, többé pedig semmi nem volt ugyanaz, majdnem beleőrült

A világirodalom orosz nagyjai

A világirodalom legnagyobb hatású írói között nagy számban találunk oroszokat, és talán még közülük is kiemelkedik Fjodor Mihajlevics Dosztojevszkij. A hányattatott sorsú művész olyan hallhatatlan klasszikusokat adott a világnak, mint a Karamazov testvérek, a Bűn és bűnhődés vagy A játékos.

Dosztojevszkij élete maga is lehetett volna egy regény - ráadásul nem is akármilyen. Egy olyan történet, amelyet, ha valaki kitalálna, talán túlzásnak tűnne. Nyomor és dicsőség, börtön és szenvedély, betegség és megszállottság kísérte végig az útját.

Dosztojevszkij élete

Fiatalon halálra ítélték, s csak az utolsó pillanatban kegyelmezték meg - már a kivégzőosztag előtt állt, amikor visszavonták az ítéletet. Szibériába száműzték, ahol éveken át rabként tengődött, emberségét azonban nem vesztette el. A börtön nem megtörte, hanem megacélozta. Hazatérve szinte lázasan vetette magát az írásba, hogy kifejezze mindazt, amit ott látott és átélt.

Epilepsziás rohamok gyötörték, a fájdalom és a félelem mindennapjaivá vált. Szenvedélyes természet volt, vakmerő és kiszolgáltatott egyszerre - a szerencsejáték rabja lett, és olykor egyetlen éjszaka alatt vesztette el mindenét. Szegénységben élt, idegen országokban menekült a hitelezői elől, eközben pedig sorra írta a zseniális műveit.

Egy kevéssé ismert történet az életéből

Élete egyik legerősebb pillanatát nem ő, hanem a felesége örökítette meg: ebben hosszan leírja, hogyan bámulta hosszú perceken át Holbein festményét a halott Krisztusról, arca rémülettel telt meg, mintha az élet értelmét kérdőjelezné meg egyetlen pillantás alatt:

Amikor Genf felé tartottunk, megálltunk egy napra Bázelben, mert a férjem hallott egy festményről, amelyet mindenképpen látni akart. A múzeumban kiállított alkotás Hans Holbein műve volt, amely a keresztről levett Krisztust ábrázolta, miután embertelen kínokat szenvedett el. A teste már oszlásnak indult, arca puffadt volt, tele véraláfutásokkal és sebekkel - a látvány megrázó és rettenetes.

Fjodor Mihajlovicsot teljesen letaglózta a kép. Csak állt előtte, mintha megdermedt volna. Én azonban nem tudtam ránézni - túlságosan fájdalmas volt számomra, különösen abban az állapotban, hiszen terhes voltam. Így inkább átmentem egy másik terembe. Amikor körülbelül negyedóra múlva visszatértem, ő még mindig ugyanott állt, mozdulatlanul, a festmény előtt. Az arca nyugtalan volt, valami mély rémület ült rajta - pontosan az a kifejezés, amelyet már többször láttam rajta közvetlenül egy epilepsziás roham előtt.

Halkan megfogtam a karját, elvezettem egy másik terembe, és leültettem egy padra, attól tartva, hogy bármelyik pillanatban kitörhet a roham. Szerencsére ez nem következett be. Lassan megnyugodott, és elhagytuk a múzeumot, de hiába próbáltam lebeszélni róla, ragaszkodott hozzá, hogy még egyszer visszatérjen, hogy újra megnézze ezt a festményt, amely ennyire megrázta őt.

Dosztojevszkij mindent átélt, amit megírt. Szenvedett, küzdött, szeretett és vesztett - és talán épp ezért vált azzá, akivé lett, mert mindaz, amiről írt, valóság volt számára. Nem csak a regényei voltak halhatatlanok, hanem a sorsa is.

A szóban forgó festmény: