500 éves magyar név kísérti Amerikát egy bronztáblán – Egy férfit Titanic-szerű végzet ért

Ugyan a történelem valaha volt leghíresebb magyar költője lehetett volna, végül sosem ért el igazán átütő magyar sikert Budai Parmenius István. A 16. században, a már a törökök által elfoglalt Budán született, a feltételezések szerint vagyonos, református családban. Budai eredeti nevének csak a latin nyelvű változata maradt fent, ami a roppant dallamos Stephanus Parmenius Budeius. A biztató kezdet ellenére azonban élete túl korán még harmincas évei előtt véget ért.

Sajnos nem túl sok konkrétum maradt fent a költő eredetéről, és a homályos foltok tekintetében inkább több a találgatás és valószínűsítés, mint a kész tények. Szülei az 1560-as és 1570-es években a zord „hazai” helyzet miatt inkább a nyugati tanulmányait szorgalmazhatták a tehetséges fiatalember számára. Budai életében ugyanis nem igazán lehetett sem Magyarországról, sem Magyar Királyságról beszélni. Ugyanis a „jogutódnak” tekinthető nyugati országrész az osztrák korona alatt raboskodott, keleten Erdély és annak mindenkori fejedelme próbált boldogulni, egyfajta hintapolitikát folytató török vazallusállamként.

És bizony az ország középső, döntő hányadát a törökök birtokolták a magyar hódoltság részeként, melynek központja Buda volt.

Budai a feltevések szerint a Német-Római Birodalom második legrégebbi egyetemén, a heidelbergin folytatta nemzetközi tanulmányait. Ám nem volt maradása a kontinensen, és Britanniába vonult, hogy a mára már lassan ezer éves Oxfordon tanuljon. A britek között remek barátságokra tett szert költőnk, és olyan tudományokkal is megismerkedett, mint a geográfia. Ezért szerencsésnek mondhatta magát, amikor Humphrey Gilbert beválogatott expedíciójába. A lelkes politikus-felfedező ugyanis magyar barátját tette meg a Tudor-házi I. Erzsébet által támogatott kaland hivatalos krónikásává.

A királynő azért támogatta Gilbert útját, mert Angliának érdekében állt megtalálni az északnyugati átjárót, amivel az Atlanti-óceán felől el lehet érni Ázsiát. Sőt, I. Erzsébet arra is felhatalmazta az öt hajóból álló expedíciót, hogy alapítsanak gyarmatot, aminek védelméről gondoskodjanak is.

Az ötös fogat 1583. nyarán indult útnak. Igaz, már az út elején egy hajóról le kellett mondaniuk, mert azon járvány tört ki. A maradék négyes folytatta útját, bejárták az általuk elnevezett Új-Fundlandot is, aminek közelében ért véget több, mint 300 évvel később a Titanic története is. Augusztus 29-én pedig elérte a végzet a Delight nevű hajót, amin Budai szolgált. A Sable-szigetnél zátonyra úszó hajó elsüllyedt. A körülbelül 100 fős legénységből csak néhány főt tudtak kimenteni. Budai az eltűntek között volt, nyomára sosem bukkantak társai.

Tragikus sorsa ellenére kijelenthető, hogy az itt-ott kikötő hajóknak köszönhetően Budai lehetett az első magyar az Újvilágban. Sőt, internetszerte Amerika első költőjeként hivatkoznak a kalandorunkra. Akinek főnöke, és társa, Gilbert is odaveszett. A sikertelen út végén inkább visszafordultak Anglia irányába az addigra megmaradt két hajójukkal. Bá haza már csak egy ért, mert egy pusztító viharban az Atlanti-óceán hullámai elnyelték a vezérhajót, benne a királynő első számú kegyeltjével.

Új-Fundland szigetén a mai napig egy bronztábla őrzi a kaland tényét, és a résztvevők emlékét, köztük a magyar hősét, Stephanus Parmenius Budeius-ét.    

Ő küldte a halálba Parmenius-t és társait: