Éppen kezdtem magam jól érezni egy borsodi kocsmában, amikor megütötte a fülem néhány mondat: majdnem elsüllyedtem a szégyentől

Lóránt sok mindenben nem követi az átlagot: Budapesten nőtt fel, de vágyott el innen és végül álmai munkalehetősége is vidéken kopogtatott be. Ekkor már három éve volt boldog, stabil párkapcsolatba, párja pedig home officeban dolgozott, így természetes volt, hogy elkíséri. Most az ő történetüket olvashatjátok:

Kicsit intelemnek is írom a történetemet, amellett, hogy tudom: rengetegen egy igazi baleknak tartanak majd, ezt vállalom. Egész gyermekkoromban szerettem a kertben szöszmötölni. Nem csak homokvárat építeni: fűcsomókat vittem egyik helyről a másikra, magokat ástam el, virágokat szagolgattam, figyeltem a rovarok viselkedését. A zöld iránti szenvedélyem nem csillapodott az évek folyamán. Benne voltam mindenféle szakkörbe, aminek ehhez volt köze, jártam táborokba és hipphopp eljött a választás: én pedig kertészmérnök lettem. Amit imádok.

Nem csak a szakmámban voltam biztos, hanem a párválasztásomban is.

Olyan sorsszerű: a kedvesemet is egy parkban ismertem meg, éppen egy padon olvasott, én pedig amikor megláttam, akkor azonnal tudtam, hogy valamit mondanom kell neki. Meg is tettem: ennek három éve, azóta vagyunk kapcsolatban. Irtózatosan kedves lány, de vannak rossz tulajdonságai, amiket nem vettem észre. Vagy inkább úgy fogalmazok, hogy talán a saját kényelmem miatt nem is akartam észrevenni. Például, hogy sosem ellenkezik és ha a világnak a vége közeledne is, akkor sem mondaná el mire vágyik. Visszanézve voltak jelek: amikor bejelentettem, hogy megkaptam álmaim állását Miskolcon, akkor a szája mosolygott, a hangja ujjongott, de a szeme rémült és szomorú volt. De én nem vetem észre. Vagy inkább... nem akartam észrevenni?

A költözésnél is végig vidám és lelkes volt, de éreztem, hogy nem biztos a dologban.

Én kifejezetten introvertált vagyok és nincs nagy társaságom, velük is javarészt online tartom a kapcsolatot, míg a kedvesem egy igazán népszerű lány. Pörög forog a családjával, a barátaival, de éppen azért választott magának otthoni munkát, hogy minél több ideje legyen a szeretteire. A beköltözésünk sima volt, gyönyörű lakást találtunk, becuccoltunk és én hamarosan el is kezdtem a munkámat. Ő az elején szomorú volt, én pedig próbáltam egyensúlyozni a munka és közte. Felajánlottam, hogy legyen cicánk, kutyánk, ismerkedjen, barátkozzon. Ezt pedig meg is fogadta, örömmel vettem észre, hogy elmegy itthonról délutánonként.

Egyik este aztán én is szórakozásra adtam a fejem.

Leugrottam egy bárba, kikértem egy sört és csak lazultam, figyeltem a többieket, nem gondoltam semmire. A barátnőm is elment otthonról, de igazából sosem kérdeztem hova. Amikor már a második korsóval ittam, akkor hirtelen megütötte a fülem a mellettem lévő két srác beszélgetése:

Te, szerinted hol van az a dögös, sírós csaj? Én rámozdulok, ha ma is bejön. Ritka errefelé az ilyen lány.

Hát nem tudom, másnak is eléggé bejött, ahogy néztem. Sokan megvigasztalnák. Igazi madár a palija, hogy hagyja szomorkodni.

És itt még mondtak pár dolgot, amit nem írok le, mivel nem szeretném, ha esetleg rájönnének, hogy rólunk van szó, de nekem egyértelmű volt. Lopva rájuk néztem: fiatal, csinos srácok, akiknek feltűnt a csajom. És ezek szerint másoknak is. Ahogyan az is, hogy sír. Nekem pedig az utóbbi időben egyik sem. Egy olyan titkot hordoz magában, egy olyan boldogtalanságot, ami felemészti, azért, hogy én dolgozhassak ott, ahol szeretném. Honvágya van, én pedig imádom itt a munkámat.

Egy rossz párkapcsolatnál a magány is jobb.

Azzal az elhatározással mentem haza, hogy szakítok vele, mert jobb lesz így mindenkinek. De amikor hazaértem és megláttam őt, akkor nekem szöktek könnyek a szemembe. Odaültem mellé és régóta először a szemébe néztem: nem érzem itt annyira jól magam, felmondok. Menjünk haza Budapestre. Most valóba figyeltem rá és mintha fény gyulladt volna az arcán. A mosolya, az ölelése és az, hogy nem volt látványosan boldog, mind mind azt éreztette velem, hogy jó döntést hoztam. Aznap este még próbált meggyőzni, hogy ez egy jó állás, maradjunk, de nem hagytam. Azt hiszem itt az ideje, hogy most én hozzak áldozatot érte és a kapcsolatunkért, mert egészen biztos, hogy megéri