Először vittem haza a szerelmemet látogatóba, édesanyám térdrerogyva könyörgött, hogy azonnal hagyjam el

Egyszerűe szétszakad a szívem, meg akar nyílni a mellkasom és szine az őrület határán állok. Néhány hete különös és egyben fájdalmas helyzetbe kerültem, amelyet szeretnék megosztani Önökkel, mert tanácstalan vagyok, és talán az Önök véleménye segíthet dönteni.

Nem olyan régen új párkapcsolat kapott szerepet az életemben.

Nemrégiben találkoztam egy férfival, nevezzük Péternek, akivel rendkívüli összhang alakult ki köztünk. Őszinte és tiszteletteljes kapcsolódás kezdett kibontakozni köztünk, amilyet ritkán éltem meg. Egy ideje találkozgattunk, és úgy éreztem, eljött az ideje, hogy bemutassam őt édesanyámnak, akivel rendkívül szoros a kapcsolatom.

Mindketten készültünk a bemutatásra.

Péter 20 évvel idősebb nálam, ám jó előre szóltam a szülőknek a közöttünk lévő korkülönbségről és nem jelentett nekik problémát. Péter igazi, udvarias, ízig vérig férfi. Bort, bonbont és virágot vett, kiöltözött, így készültünk a szüleimhez.

Nem gondoltam volna, hogy ebből családi vita kerekedik.

Amikor belépett a lakásba, anyám arca elsápadt. Péter mosolyogva nyújtotta kezét felé, de anyám néhány másodpercnyi döbbent csend után szinte suttogva mondta: „Te? Hát… miért éppen te?”

„Miről beszélsz, anya?” – kérdeztem, de a hangom remegett, éreztem, hogy valami rendkívüli következik.

„Péter és én… Péter a nagy szerelmem volt” – mondta keserűen, szinte alig hallhatóan, majd elfordult és elrohant a szobából.

A feszültség sűrű csendjében Péter lehajtotta a fejét, majd sóhajtva válaszolt: „Igaz. De ez több mint húsz évvel ezelőtt történt. Már rég elengedtem.”

Én ott álltam közöttük, zavarodottan és értetlenül. Amikor később anyám visszajött, elkeseredetten mondta: „Ez egy olyan szerelem volt, amiről nem tudtam teljesen továbblépni… Tudod, milyen fájdalmas volt számomra. Most pedig... most megint itt van.”

A jelenetet édesapám is végignézte, akinek érthető módon agyon fájtak a történtek és az, hogy édesanyám a nagy szerelmének nevezte az új kedvesemet.

Ez pedig azóta állandó vitaforrás a családban. Édesanyám szerint helytelen lenne folytatnom a kapcsolatomat Péterrel. Úgy érzi, hogy mintha az ő múltbéli fájdalmát élné újra, hogy elárulnám az ő érzelmeit. Szavaiból kiéreztem a fájdalmát és csalódottságát. „Gondolj bele, mennyire bonyolult és felkavaró lenne ez mindenkinek!” – érvelt.

Nehéz döntést kell meghoznom.

Péter ugyanakkor nyugodt és kitartó maradt. „A múlt az múlt. Ha igazán szeretjük egymást, nem hagyhatjuk, hogy valami, ami két évtizede történt, elválasszon minket. Te most már az én életem része vagy, nem az, aki akkor voltam.”

Édesanyám viszont továbbra is kérlel: „Ne folytasd ezt! Kérlek, lépj ki ebből a kapcsolatból. Túl fájdalmas ez nekem.”

Én pedig most tanácstalanul állok, nem tudom, merre induljak. Szeretem Pétert, és a kapcsolatunkban lehetőséget látok egy komoly, közös jövőre. De vajon megérné folytatni úgy, hogy közben anyám – a legközelebbi személy az életemben – ennyire sérültnek és elárultnak érzi magát? Sohasem láttam még ilyennek. Mennyire etikus szembemenni az ő kéréseivel?