Csodálatos apa volt tökéletes családdal, kiderült, hogy sorozatgyilkos

A legtöbben valószínűleg már elgondolkodtunk azon, hogy vajon milyen emberek jönnek velünk szembe az utcán. Vajon kedvesek, vagy éppen velejéig gonoszak, mi járhat a fejükben, mennyire mutatják meg az igazi arcukat mások előtt?

M. Night Shyamalan legújabb filmje ezen logika mentén is gondolkodik, mi több, a nézőt is gondolkozásra ösztökéli. A Csapdáról lehet beszélgetni, továbbfűzni, beleképzelni magunkat a főhősök helyébe. És ez manapság nem minden filmnek jön össze, legyünk őszinték, a legtöbbnek nem.

Pedig a beharangozó alapján ez is csak valami ócska csihi-puhinak, üresfejű főhősök cukormázba csomagolt kínlódásának tűnhet. Valójában azonban a két részre osztott film nagyon is jó felépítésű, hiába tudjuk már meg a legelején, hogy a jóval több részre osztott áldozatok rejtélyes eltűnésének hátterében egy mosolygós, furcsa pszichoapu van.

Kérdéseket és válaszokat egyaránt kapunk a történet haladása során, ami nagyon is szövevényes és sikeresen fenn tudja tartani az érdeklődést annak ellenére is, hogy a mai hipergyors mozik mellett viszonylag lassú kibontakozásúnak tűnik. Habár nem az a kifejezetten súlyos pszichotriller, azért kicsit beleeszi magát az ember gondolataiba, mindezt úgy, hogy kevés erőszakos pillanat van benne. Inkább valamiféle kellemetlen bizalmatlanságot alakít ki a nézőben.

Annak dacára is érdemes beülni rá, hogy nem minden szereplő passzol tökéletesen (itt konkrétan az idős nyomozóra célzok), ugyanakkor Josh Hartnett másodvirágzását öröm nézni, remekül játszik, tökéletesen illik rá a szerep, ráadásul mostanában egy csomó jó és különböző alkotásban próbálta ki magát. Az Oppenheimerben és a Fortune-hadműveletben is láthattuk, és még bármi lehet belőle, hiszen szerencsére sikeresen kilépett (kiöregedett) az ügyeletes szépfiú szerepéből, és megmutatta, hogy ennél sokkal többet tud.

A Csapda megéri az elinflálódott kukorica árát, tökéletes popcornmozi, és egyértelműen többet ad annál, mint amit ígér.