A 25 éves Mátrix folytatásai közül csak egy sikerült igazán jól, a nézők mégis ezen vesztek össze a leginkább

A Mátrix volt az egyik legmenőbb dolog, ami 1999-ben a mozikba került, nem csak a keleti akciófilmek hatásai és bullett time, a vagány bőrszerkók és napszemüvegek, vagy a sok filozófiai hablaty miatt, hanem mert az akciókat egy olyan ismerős, archetipikus történetbe ágyazta, ami remekül rezonált az irodaasztalok és monitorok mögé szorított modern ember hétköznapi megéléseivel.

Neo azonban kitört a rabigából, és aztán felszabadította a világot - vagy mégsem?

A Mátrix folytatásait nem szoktuk annyira számon tartani, egyiket sem övezte egyöntetű siker (bár a dupla-folytatás a kasszáknál még egyértelműen tarolt), inkább csak pénzhajhász bőrlenyúzásnak szokás őket titulálni, pedig elég érdekes, mondhatni már-már váratlan irányokba szőtték tovább a történetet. A maga korában rekordernek számító speciális effektusok ellenére mégsem öregedtek túl jól.

Az Animátrix anime antológia-sorozat,  és az Újratöltve/Forradalmak után egy majdnem 20 éves szünet következett, mikor ezt a franchise-t is utolérte az elkerülhetetlen nosztalgiavágy, és a régi receptek felmelegítése.

A negyedik felvonás sok más újonnan feltámasztott filmes franchise-hoz (pl.: Szellemirtók, Jurassic Park, Star Wars, stb.) hasonlóan folytatta azt a trendet, hogy kicsit úgy működik, mint egy eredeti filmhez szóló szerelmeslevél: folyton arra reflektál, rengeteg a visszaköszönő elem.

A film már-már az eredeti történet remake-ként is értelmezhető, a különbség csupán az, hogy amíg az önreflexió a legtöbb franchise esetében ma már egyre fárasztóbb és gyakran a drámai történetmesélés halálát okozza, addig a Mátrixnak a DNS-be van itatva:

a metakommentár azért marad önazonos, mert a Mátrix mindig is meta volt.

Larry Lana Wachowski filmje (a testvére már nem vett részt a folytatásban) tisztában volt azzal, hogy a Mátrix filmek (de különösen az első rész) milyen kiemelt helyen szerepelnek az akciófilmes panteonban, és ezért meg sem kísérel rálicitálni ezen a téren.

A Mátrix: Feltámadások egyik nagy erénye meglepő módon talán a legnagyobb gyengesége is: mer visszafogottabb film lenni, és arra sem érez fölös késztetést, hogy minden olyan übercool legyen, mint az elődei.

A zöldes színvilágot sárgás és kékes színek váltották a negyedik részben, és a koreográfiák is teljesen mások, már-már szimpatikus mértéktartással használja a sorozat védjegyének számító bullett time effektust is. A tetralógia utolsó része más, de még mindig jól néz ki:

Nem is nagyon tudok felidézni olyan megkésett folytatást, ami ennyire jól kezeli, hogy csupán egy régi sikernek a leporolt 2.0-ás verziója.

Nagyon hasonlít rá, de mégis más. Még azt is okosan megoldották, hogy a Mátrix két emblematikus figurája, Morpheus és Smith ügynök se hiányozzanak, még ha áttételesen mégis itt vannak. Ez a másság nem hogy érthető, hanem egyenesen logikus, de a különbözőségek ellenére a Feltámadások mégis tökéletesen illeszkedik a trilógiához.

A történet hasonló (Neo-t megint öntudatra kell ébreszteni), de kellőképpen kifacsart (Neo lényegében szerepet cserél a halottnak hitt Trinity-vel), a klasszikus megváltástörténet, az akciók és a metaság mellett a legtöbbet mégis az teszi hozzá a Feltámadásokhoz, 

hogy az egész kiválasztott témafelvetés zárójelbe kerül, és az egymásba vetett hit kerül fókuszba. Világmegváltás helyett az egyéni érdek (ami hozza magával az előzőt is). Lehet hogy a narratív minta változatlan (mikor nem az?), de semmiképp sem mondanám önismétlőnek.

A Mátrix: Feltámadások sokkal inkább egy romantikus történet, semmint akciófilm.

Mivel az akciók terén nem tud (és nem is akar) rálicitálni a nagy elődre, ezért teljesen érthető, ha valaki a korábbi részek ércessége után nem tud mit kezdeni ezzel a rózsaszín romantikával, a filmet nagyon vegyesen fogadta a kritika. Az érzelmi csúcspont azonban így is képes megadni a kívánt katarzist (amihez a filmzene is jócskán hozzátesz, a Mátrix filmek közül ehhez készültek a legfülbemászóbb dallamok).

Ami nem sikerült például a Mátrix nyomvonalán haladó, nagyon koncepciózus Eredetnek, az nagyon is összejött a Feltámadásoknak. A két film tulajdonképpen ugyanazt a történetet meséli el (a hősök virtuális valóságokban keresik a valóságot), ugyanazzal az üzenettel (ideje felébredni) csak amíg Nolan érzelmileg nem húz be, Neo és Trinity románca igen.

Keanu Reeves a John Wick révén épp az akciófilmes reneszánszát élte (és éli most is), mikor bemutatták a negyedik részt, amit talán senki sem kért, mégis milyen jó, hogy végül elkészült - bár ezt sokan vitatják.

A Mátrix negyedik része óriásit bukott a kasszáknál, ám ez talán nem is akkora baj: pont így jó egymagában, és a nyitott befejezés ellenére sem ordít újabb rész után. A Mátrix folytatásai közül egyik sem azt adta, amit a rajongók vártak, és ez lett a vesztük is, de a Feltámadásokban pont ez a legjobb.​ Ugyanaz - de végül mégsem.