Barbie leszámol a férfiuralommal és vaginát növeszt, de az Oscar-díjat a férfiak viszik haza

Nem mindenki elégedett a Barbie Oscar-jelöléseivel, mivel a színészi kategóriákban egyedül Ryan Goslingot jelölték, aki hangot is adott a csalódottságának, erről itt írtunk bővebben.

A Barbie azonban versenyez a legjobb filmek kategóriájában (ezzel pedig lehet, hogy Margot Robbie is behúz egy aranyszobrot), Greta Gerwig pedig a férjével együtt kapott egy jelölést a film forgatókönyvéért, ezért úgy gondoltam érdemes újranézni a tavalyi év legjelentősebb filmjét, ami bár már a bemutatójakor is tetszett, mégis inkább egy kritikus végkicsengésű cikket írtam róla.

Hiába őrülten kreatív és rétegelt mozi a Barbie, ha egyszer már a témafelvetése is egy hatalmas zsákutca. A finálé tételmondata, hogy Kennek léteznie kell Barbie nélkül - de a valóságban ez nem feltétlenül van így. Ha Ken és Barbie az abszolútumok, akkor férfi és nő is csak egymáshoz képest tud valamilyen lenni, nem önmagában.

"A Barbie film ugyanis még izgalmasabb kudarc, mint amekkora siker. Az alkotói szándékkal szemben nem éri el a célját, egész egyszerűen azért, mert minden árnyaltsága és fordított tükre ellenére vér komolyan veszi és tényként kezeli azt az ideologikus állítást, miszerint a patriarchátus valami megkonstruált elnyomó férfi rendszer, ami kiszolgáltatott helyzetben tartja a nőket."

Ezt még nyáron írtam, és bár eléggé kivoltam ezen a (szerintem kreált) női-férfi ellentéten, amit a film önhibáján kívül is csak táplálni tudott, már akkor is végig vigyorogtam az egész filmet. Azért is jó újranézni egy olyan összetett projektet, mint a Barbie mozi, mert még több apró részlet tűnik fel, miközben a bosszantó ecsetvonásokkal már nem foglalkozol.

Például találtam más üzeneteket, értelmezéseket is, amik megérintettek.

Az már elsőre is világos volt, hogy Greta Gerwig világai nem egyszerűen fekete-fehérek, hiszen a rendezőnő szándéka is épp a dolgok árnyalása volt (és pont ebben bukott el szerintem) de most fogalmazódott csak meg bennem, hogy a való világ patriarchátusa csak azt tükrözi, amit Ken gondol róla.

Pedig a vonatkozó montázsos szekvenciában Ken egy csomó helyen nem is jár sikerrel csak azért, mert férfi, mégis úgy gondolja, hogy férfiként különleges elsőbbséget élvezhet. Ezzel Greta máris idézőjelbe tesz minden röhejes feminista kritikát, ami kiváltásosnak láttat minden férfit (egyébként van erre más példa is a filmben, de elég jelentéktelen). 

Van a jelenet az öreg nénivel, aki szép. Nem ideális, de valódi. Ez tényleg nagyon szép gondolat, és még magyarázó monológ sincs hozzá, ami elrontsa, a rendező egyszerűen hagyta, hogy a szívünkkel értsük meg ezt a pillanatot.

Erre rezonál a film végi monológ is a Barbie babák szülőanyjától, Ruth Handlertől, ami az ideák és a valóság viszonyáról szól. Tulajdonképpen ez az egész Barbie univerzum problematikája, hogy az emberek keverik, gyakran félreértik ezeket a fogalmakat, és Barbie-t azért utálják a valóságban, mert elérhetetlen. Pedig ő csak egy baba. Íme a vonatkozó filmrészlet:

Én is ezért érzem azt egyszerre ezzel a filmről, hogy valamit nagyon rosszul gondol, de közben mégis elképesztően izgalmas.

Másodjára feltűnt az is, hogy mikor Barbie elindul megmenteni a “vele játszó gyermeket”, az nagyon erős pszichológiai áthallásokkal bír. Kicsit olyan, mintha a "belső gyermek" a felnőtt segítségére sietne, aztán viszont, és hasonló áthallásoktól terhes az anya-lánya kapcsolat is.

Mióta járok családállításra, nagyon szemet szúrnak az ilyen transzgenerációs hatások, a film egy hozzáértőtől biztosan megérdemelne akár egy külön tanulmányt is. Ehhez kapcsolódóan érdemes lekattintani Tom Hanks legjobb filmjét is, ami bizony rendesen kikezdi a könnycsatornákat, itt írtunk róla:

Van továbbá egy elméletem, amit pár napja találtam csak ki, amolyan kocsmában filozofálós kedvemben. Ez talán a keleti zen-filozófiákból lehet ismerős, amiben nem vagyok valami jártas, de szegről-végről hallottam már róla valamit, mégis inkább a terápiás foglalkozások vezettek rá.

E szerint az ember egy üresség leginkább, és az életben ahogy pakolja magára a különböző rétegeket (nemzetiség, vallás, érdeklődési kör, szakma, család, stb. stb.) úgy lesz egyre inkább valaki, egyre biztosabb a saját identitásában. Erre szükség van, hogy önálló döntéseket tudj hozni, és ne a környezeted taszigáljon ide-oda.

És mivel az ember semmi, ezért mindig formálható is. Minél biztosabbak vagyunk a magunkban, annál hajlamosabbak vagyunk a merevségre, de közben szükségünk is van rá, mert nem lehetünk semmik.

A nemiség annyiban más, hogy ez determinált, csak két kromoszóma van, és ezen az sem változtat, ha másnak érezzük magunkat, vagy ha valamilyen szervi rendellenességgel születünk. Ennyiben talán mégse vagyunk semmik.

Hogy Ken pontosan kicsoda, azt igazából nem tudom most se. Szerintem a készítők sem tudnák megmondani. Ha lesz folytatás, szerintem csak úgy van értelme, ha Kenről szól, ami vicces, mert érzelmileg ebben a filmben is ő az erősebb karakter, akivel igazán menni lehet, igazi 'Literally me' karakter, ahogy azt korábban is írtam.

Talán nem is véletlen, hogy csak Gosling kapott jelölést, pedig egyébiránt Margot Robbie is elképesztően jó, ahogy a márványmosolyú Barbie babaként képes eljátszani a zavarodottságot és a szomorúságot is (és halkan teszem hozzá, hogy Kate McKinnon is szuper, nekem az ő mély empátiája volt a legmenőbb ebben a filmben).

Második nézésre még több geg tűnt fel, például hogy a nap a Mattel logót idézi, vagy hogy még a homok is műanyag. A film még azoknak a nagy hatalmat gyakorló, fehérgalléros férfiaknak is dob egy csontot, akikkel bizonyos feministák az egész férfi társadalmat azonosítják. De most tényleg, tudjátok milyen nehéz folyton fontosnak lenni és tartani a hierarchiában kiharcolt pozíciót, mikor néha legszívesebben csak ölelkeznél egy kicsit? Talán erre mondják, hogy mindenkit anya szült.

Már az első nézés után is mondtam, hogy ez az év legfontosabb filmje, és ezt tartom most is, hiszen rengeteget lehet rajta filozofálni, függetlenül attól, hogy kinek mennyire tetszik.