Szörnyella-kritika: kitört a Frász, és nem visel kutyaprémet

Bár a Disney-nél most élik igazán a reneszánszukat az élőszereplős remakek, az első ilyen feldolgozások a 90-es évekre nyúlnak vissza. Ide tartozik az 1996-ban bemutatott élőszereplős 101 kiskutya is, amivel a stúdió új köntösbe burkolta az 1961-es rajzfilmet. Az alkotás sikere több lábon állt, hiszen egyrészt ott volt Glenn Close, akinél zseniálisabb Szörnyella de Frászt azóta sem hordott a hátán a Föld, Hugh Laurie és Mark Williams parádés párosa, mint Jasper és Horace, vagy Michael Kamen fülbemászó és játékosan dallamos zenei aláfestése.

Nem csoda, hogy mikor mi rangsoroltuk az élőszereplős Az Oroszlánkirály debütálása után az addig bemutatott Disney remakeket, a 101 kiskutya feldolgozása a dobogó felső fokán végezte.

A Tim Burton által újragondolt Alice Csodaországban után aztán a pénzéhes Egérgyár vérszemet kapott, és elkezdte magából ontani az élőszereplős feldolgozásokat. Ennek a végeláthatatlan filmipari hulladéktermelésnek a következő „hiánypótló” terméke a Szörnyella, ami a dalmaták kegyetlen ellenfelének, Szörnyella de Frásznak az eredettörténetét meséli el.

Az 1970-es évek Londonjában, a punk rock forradalom forgatagában játszódó történet Estellát, a fiatal csavargót követi nyomon, aki eszét és kreativitását hasznosítva igyekszik nevet szerezni magának ruhaterveivel. Összebarátkozik két tolvajjal, Horace-el és Jasperrel, akiknek tetszik a csínytevésre hajlamos lány; együttes erővel boldogulnak a londoni utcákon. Egy napon Estella divathoz való érzéke felkelti von Hellman bárónő, a lefegyverzően sikkes divatlegenda figyelmét. Újdonsült munkakapcsolatuk azonban olyan események és felfedezések láncolatát indítja el, amik előcsalják Estella galád oldalát, s így lesz belőle a harsány, divatos és bosszúszomjas Szörnyella.

A film előzetesének debütálása után a produkció azt a kritikát kapta, hogy a Disney egy saját Joker-filmet készített, melynek főszereplőjének Szörnyella de Frászt tették meg. Nos, mindenkit megnyugtathatok, hogy szó nincs ilyesmiről, sőt, még azt is elárulhatom, hogy Szörnyella nem a társadalom miatt válik azzá, aki.

A Szörnyella ügyesen és ötletesen vegyíti a műfajokat és a stílusokat, emellett bravúrosan élezi ki a konfliktust az antagonista Szörnyella és az antagonista antagonistájaként megjelenő bárónő között. Persze itt nem csak a jó történetvezetésre és a lassan, gondosan kitaposott karakterútra fókuszáló forgatókönyvé és a karakterdrámákban járatos rendező, Craig Gillespie-é az érdem, hanem az Emmáké is – Emma Stone és Emma Thomspon –, akik a film két fő mozgatórugójaként fürdőznek a szerepeikben, és fantasztikusan kiegészítik egymást.

Emma Stone-nak kifejezetten jól áll a 70-es évekbeli Szönyella-mintázat, míg Emma Thompson a rá jellemző egyszerűséggel lopja el showt. Bizony, a brit színésznő köröket ver az egyébként tehetséges és valóban brillírozó Stone-ra, és kisujjból hozza a nárcisztikus, kegyetlen bárónő karakterét.

Sajnos a további szerepekben alakító színészek már nem érdemelnek említést: a Horace-t és Jaspert alakító páros közel sem működik olyan jól, mint az 1996-os feldolgozásban a Laurie-Williams duó, míg a bárónő jobbkezét, Boris-t játszó Mark Strong személyében az év egyik legnagyobb színészi pazarlását láthatjuk.

Bár a Szörnyella esetében mindenki egy olyan eredettörténetet várna, amiben megismerjük a 101 kiskutya legendás gonosztevőjét, ez a film közel sem azt a karaktert tárja elénk, aki később dalmatakölykök puha bundájából akar magának szőrmét készíttetni. Így tehát, aki az igazi Szörnyella de Frász múltját akarja megismerni, az nagyot fog csalódni ebben a filmben, és elárulok még egy apróságot:

a Szörnyella nem egy újabb 101 kiskutya feldolgozásnak ágyaz meg.

Feltevődik a kérdés, hogy akkor miért készült el a Szörnyella? Egyrészt azért, hogy a Disney tisztára mossa egy másik gonosztevőjét is, csakúgy, mint azt a Demóna esetében is tették. Viszont a Demónánál ezt úgy tették, hogy az eredettörténet mellett beleszőtték a klasszikus mese egy kifordított verzióját is, és így egy filmben kaptuk meg a gonosz tündér múltját, motivációját, és megváltását.

Mindeközben a Szörnyella eleve arra épít, hogy ő nem fog kutyákat megnyúzatni, inkább azon munkálkodik, hogy bosszút álljon legfőbb riválisán, és a saját termőföldjén, a divatvilág kifutóján győzze le őt. Nem túlzás azt mondani tehát, hogy a Szörnyella egy kétórás divatbemutató és egy bosszúdráma ötvözete, ami ugyan jól működik, mint karakterdráma, de mint egy legendás Disney-gonosz eredettörténete, pont olyan parasztvakítás, mint amilyennek a DC-rajongók egy része látja a Jokert.

Hiszen ha belegondolunk, itt apróbb elemeiben ugyan megkapjuk a 101 kiskutya előzményét, de ha jobban megnézzük, ez a film inkább egy „disneysített” Az ördög Pradát visel, ami ugyan magára ölti Szörnyella ikonikus fekete-fehér hajkoronáját, és kifejezetten jól is áll neki, de sosem válik Szörnyella de Frásszá, mert a film maga sem a klasszikus Szörnyella de Frász eredettörténetét meséli el nekünk, hanem egy punkosított divatmaca személyes kálváriáját, aki egy jól ismert karakter neve és stílusa mögé bújva akarja eladni magát a piacon.

Éppen ezért a film önmagában nem tekinthető egy rossz alkotásnak, sőt, kifejezetten jó karakterdráma, de ha az alapján ítéljük meg, mint amilyennek a Disney felkínálta nekünk: a 101 kiskutya gonosztevőjének eredettörténeteként, úgy már messze nem állja meg a helyét.

Érdemes tehát megnézni a Szörnyellát? Igen. De a fentiekben leírtak miatt mondhatom azt, hogy közel sem egy családi film, mi több, semmiképpen sem gyermekeknek való alkotás. Ezért azt tanácsolom a szülőknek, hogy ha csak nem akarnak a lurkóknak egy kétórás tömény, unalmas, és számukra teljesen érthetetlen és értelmezhetetlen filmélményt adni, inkább ne ültessék be őket a Szörnyellára, hanem maradjanak a klasszikus 1961-es rajzfilmnél, vagy az 1996-os élőszereplős feldolgozásnál.

A Szörnyella a Forum Hungary forgalmazásában, június 10-től lesz látható a hazai mozikban.