promotions.hu
Keresés
Menü megnyitás
Rabszolgaként tartottak fogva a szüleim, tönkretették az életemet: hosszú évek után szabadultam, ez történt velem a négy fal között

Rabszolgaként tartottak fogva a szüleim, tönkretették az életemet: hosszú évek után szabadultam, ez történt velem a négy fal között

Borítókép:  Profimedia
Színes
Kategória fejléc
Promotions

Gyűlöltem az autista húgomat a történtek miatt, de valamire rá kellett jönnöm.

A mesélő a Redditen osztotta meg a történetét, ami kétségtelenül ellentétes érzéseket válthat ki az emberekből: kívülről könnyen tudjuk mondani, hogy szimpatikusabbnak és türelmesnek kell lennie egy mentálisan sérült emberrel, viszont teljesen más az, amikor ezt valaki mindennap megéri. Egy ilyen helyzetet mesélt el részletesen valaki: amennyiben hallgatni akarod, és nem olvasni, akkor az alábbi videóra kattintva meg tudod ezt tenni angolul.

A mesélő azzal kezdi, hogy hat éves volt, amikor megszületett a kishúga és onnantól kezdve fokozatosan ugyan, de gyakorlatilag megszűnt a szülei számára – pedig nagyon várta már, hogy nővére egy kishúgnak. Az egyik ilyen, egészen vérlázító példa, hogy amint megszületett a húga, neki a pincében kialakított helységbe kellett költöznie, mert a szülei azt akarták, hogy a kisebb testvér közelebb legyen, ráadásul hallani azt, hogy a család gyakran nélküle jól érzi magát, külön érzékeny csapás volt.

Másik ilyen érzékeny pont az volt, hogy egy csomó játéka tönkrement a testvére miatt: pontosan tudta a mesélő, hogy nem szándékosan tette ezt a kislány, de ettől függetlenül nagyon rosszul esett neki, megnyugvást adtak neki a kedvenc játékai. Nem segítettek a szülők sem a helyzeten azzal, hogy bármikor panaszkodni ment hozzájuk a mesélő, lerázták annyival, hogy ezek csak játékok, nem tehet róla a kishúga, legyen vele türelmesebb. Minden esetben az lett a vége, hogy nem kapott szimpátiát, ez pedig csak fokozta azt az érzést, hogy láthatatlannak érzi magát. Ebből a szempontból egy úgynevezett „MacBookos incidens” volt az utolsó csepp a pohárban.

A mesélő elmondása szerint ugyanis az iskolájától kapott egy MacBookot, amiért kiválóan teljesített, egyfajta elismerésként, egy nap viszont arra ment haza, hogy egyszer összetört, tönkrement: az iskola a mesélőt hibáztatta, hogy felelőtlen volt, de még a szülei is őt hibáztatták, hogy miért nem figyel jobban a dolgaira. Senki, egy másodpercre sem gondolt abba bele, hogy lehet, nem az ő hibája a laptop összetörése – ezzel nem is az volt a baja, hogy mi lett a laptoppal, hanem egyszerűen megfojtotta az az érzés, hogy egyedül és mintha mindenki ellene fordult volna.

Egyre inkább elege lett ebből a szituációból, hogy senki nem foglalkozik igazán az ő érzéseivel, a szülei folyton csak a kishúgára fókuszáltak és elvárták, hogy amennyiben a kislánynak kellett valami, akkor ő azonnal ugorjon. Emiatt kényelmesen, biztonságosan még a barátaival sem tudott lógni, folyamatosan csak a telefonját kellett figyelnie, hogy ugye nem mulasztott-e el hívást, ami miatt haza kell rohannia.

A sok frusztráció közepette viszont úgy döntött, hogy végre egy kicsit magával foglalkozik: megnézi végre az új Pókember filmet. Ezt már régóta várta, ráadásul a barátai is sokat beszéltek a filmről, így nagyon izgatott volt, hogy lesz végre néhány óra, amikor végre fiatal lehet és nem egy dadus, ezért amint beült a filmre, ki is kapcsolta a telefonját. Akkor jött az igazi sokk, miután visszakapcsolta a telefont és olyan volt, mintha egy kamion ütötte volna el: nem fogadott hívások és üzenetek mindenütt. Amikor visszahívta az édesanyját, nagyon mérges volt, kérdőre vonta a mesélőt, akinek a film által okozott jó kedve gyorsan szertefoszlott.

Amint hazaért, a feszültség vágható volt a levegőben, mintha egy tornádóba sétált volna be: a szülei felháborodottan mondták, hogy ők számítanak rá, már egy órája szükség lett volna rá, erre ő elmegy filmet nézni, mit képzel magáról. A szülei konkrétan ordítoztak vele, csak a húga hangjai törték meg néha a fejmosást, a szülei úgy adták elő a helyzetet, mintha a mesélő bűncselekményt követett volna el: „Neked itt feladatait vannak, felelősséggel tartozol, ami sokkal fontosabb egy buta kis filmnél” - fogalmaztak a szülei, és szobafogságra ítélték, hiába próbálta magyarázni, hogy csak néhány óra szünetet akart.

Amikor a szobájában ült, jött a felismerés: nem is a film volt itt fontos, hanem az, hogy beragadva érzi magát. Abszolút érti azt, hogy az autista húgának szüksége van rá, de néha nagyon fontos lenne neki, hogy pár órára kiszabaduljon ebből a környezetből anélkül, hogy büntetnék érte vagy bűntudata lenne. A mesélő 18 évesen csapdába került és úgy érezte, akármennyire is szereti a testvérét, ez a helyzet elvett tőle olyan alapvető fiatal pillanatokat, amiket mindenféle aggodalom nélkül élveznie kellett volna, barátságokat sem tudott megfelelően építeni. Úgy érzi, hogy beragadt ebbe a házba és megérti, hogy sok törődés kell a húgának, de gyakorlatilag kényszerhelyzetben van, amiből nem tud kiszabadulni. A szülei számára csak akkor létezett, amikor kérdőre kellett vonni a húga miatt, gyakorlatilag rabszolgaként élte az életét.

Jött aztán egy hét, ami egyfajta reménysugárként jött a mesélő életében: az iskola megkérte, hogy tartson egy nyilvános beszédet. Nagyon izgatott lett emiatt, ráadásul a szülei is megígérték, hogy ott lesznek: ez már csak azért is eltöltötte reménnyel, mert szinte sosem volt ilyen, büszkévé akarta tenni őket és azt látni, hogy ott vannak és végignézik a beszédét. Egész héten erre készült, mindennap elképzelte a pillanatot, amikor eljött a nap, akkor pedig jött a hír: a szülei mégsem tudnak eljönni a húga miatt. Megint a húga miatt. Ez volt a töréspont: ugyan keresztülvergődte magát a beszéden, de zokogott utána, és nem csak a beszéd miatt, hanem hosszú évek feszültsége, frusztrációja, elhanyagoltsága miatt. Nem azért jött ez így ki, mert a beszéd annyira fontos volt, hanem mert ez emlékeztette: bármit is csinál, ő mindig csak második lesz.

A következő dolog, ami miatt izgatott lett, hogy az édesapjával elkezdtek egyetemeket nézegetni, ahova tovább lehet menni, agyalni azon, milyen szakot kellene választani. A mesélő végre úgy érezte, hogy az ő jövőjével foglalkoznak egy kicsit, jól is érezte magát, hogy van egy kicsi figyelem rajta is. Az apja elejtett egy alapvetően ártatlannak tűnő viccet arról, hogy legyen egy jól fizető állása, hogy ha meghalnak, akkor gondját tudja viselni a húgának. Ez azonban villámcsapásként érte a mesélőt: hosszú-hosszú évek feszültsége robbantott rá az apjára. Perceken keresztül zokogott, ordított és kiabált az apjával, hogy elvették a fiatal éveit, hogy folyton csak ápolónőként gondoltak rá és minden percét erre akarják használni. A legrosszabb dolog azonban ezután jött.

Az apja és az anyja is jéghideg arccal nézte végig a kiakadást, mintha idegen nyelvet beszélt volna. Abszolút úgy viselkedtek, mintha nem értenék, miért van ennyire kiborulva és nem igazán hatotta meg őket az érzelmei. Még akkor sem foglalkoztak vele, amikor berohant a szobájába és órákon keresztül nem jött ki onnan. Rájött a mesélő, hogy nincs az a kiakadás, amitől a szülei rájönnének, mennyire kivan érzelmileg.

Két nap után ugrott be neki, hogy nincs más lehetőség, valami radikális változásra van szükség, és ekkor jött az ötlet: a nagyapja volt az egyetlen, aki általában megértette a helyzetét. Egyik este aztán írt neki, hogy át akar költözni hozzá és arra számított, hogy a nagyapa le akarja beszélni erről, de csak annyit válaszolt: „az ajtó nyitva áll”. A mesélő összecsomagolt néhány fontos dolgot és átment a nagyapjához, aki örömmel fogadta. Az ezt követő napok mennyországgal éltek fel a mesélő számára: nyugalom volt, bűntudat nélkül tudott létezni, évek óta nem érezte ennyire jól magát. Nagyapjával az egyetemről is beszéltek, hogy milyen tanulmányt válasszon, végre a jövőjével tudott egy kicsit foglalkozni úgy, hogy nem kell bűntudatot éreznie. A nagyapja történeteket is mesélt a fiatalkorából, jókat ettek, nyugalom volt és békesség, ezt pedig a mesélő nagyon imádta.

Néhány nap után a szülei megpróbáltak beszélni a mesélővel, de ő nem volt erre még készen, nem tudta abbahagyni a sírást, ezért megállapodtak abban, hogy egyelőre a nagyapjánál maradt. Ezt követően elmesélte a nagyszülőnek részletesen, hogy mi vezetett ehhez a helyzethez, hogy évekig az ápolója volt és azt, hogy ez a vicc volt az utolsó csepp. A nagyapa teljesen lesokkolódott, alig akart hinni a fülének és elképesztően kiakadt ő is, ő elsősorban azon, hogy a húgának professzionális segítség kellene, nem az, amit a mesélő vagy a szülei adnak, mert a kislány autizmusa ennyire súlyos. Nagyon mérges volt a szülőkre is, hogy ebbe a helyzetbe hozták és külön kiakadt a filmes eseten is, ami szerinte tökéletesen megmutatta, hogy milyen igazságtalanul bánnak vele. A nagyapa általában egy végtelenül nyugodt ember, szóval ilyen mérgesnek látni nem volt kis dolog, de részben megnyugtató is volt látni, hogy nem a mesélő az őrült. Az ominózus este után, hogy a mesélő mindent megosztott a nagyapjával, számos távolabbi rokon – nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek – jött elő, és biztosította támogatásáról őt, ami leírhatatlanul jól esett neki.

A pikantériája a történetnek csak ezután jött elő: kiderült, hogy a szülei azt hazudták a családnak, hogy professzionális ápoló foglalkozik az autista kislánynál, ráadásul még pénzt is fogadtak el az ápolóért és elő is adták, hogy mennyire drága. A szülők tehát lebukta a hazugságukkal, a család pedig finoman szólva nem volt boldog.

A nagyapa azóta folyamatosan segít a mesélőnek, hogy megpróbálja újraélni az „elveszett éveit”: hagyja, hogy csináljon azt, amit akar; győzködi, hogy folyamatosan találkozzon barátokkal, és ehhez hasonlók. Ez nagyon sokat jelent a mesélő számára, mivel ezek éveken át kimaradtak neki, nagy felüdülés a helyzet fényében. A nagynénik, nagybácsik is hatalmas erőfeszítést tesznek, hogy a mesélő jobban érezze magát, tényleg összeállt a család mögötte, miután megtudták a történetét.

Ezt követően végül összejött a találkozó a szüleivel, azonban a katasztrófa nem jó szó arra, ahogyan az alakult. Arra jó volt, hogy a szülei egy csomó dolgot bevallottak neki, amikor annyira vérlázítóak voltak, hogy meg sem osztotta a Reddit népével. Hogy megbánták-e a tettüket? Egyáltalán nem, sőt, az apja konkrétan kijelentette, hogy ő arra született, hogy a kishúgának az ápolója legyen. Zéró megbánás és folyamatos kifogáskeresés, még arra is, hogy elvették a család pénzét a profi ápolóra. Meg sem próbálták érteni, hogy mi a probléma, hogy miért rossz, amit tettek. Ekkor belátta a mesélő: esélytelen, hogy a szüleivel jobb legyen a kapcsolata.

A történt végül boldogan zárult, a mesélő teljesen kiköltözött a szüleitől és átköltözött a nagyapjához, ahol önálló élete lehet. Az már biztos, hogy egyetemre egy másik államba fog költözni és a nagynénje már meg is ígérte, hogy az a pénz, amit a szüleinek küldött, azt neki fogja küldeni egyetemi évei támogatásához. Nyilván benne van a mesélőben, hogy bánja, ahogy a helyzet alakult, de a távolabbi családja olyan támogató volt vele, hogy szinte elfeledteti, hogy éveken keresztül nem volt élete.

A legfontosabb pedig, hogy arra is rájött, hogy nem a kishúgát utálja: nem, ő nem tehet semmiről. Itt a szülei okozták a problémát azzal, ahogy a helyzetet kezelték, a sok hazugsággal és visszaéléssel. És a legszebb: a mai napig nem értik, hogy ők mit csináltak rosszul.