Beton.Hofit meghívták egy rendezvényre és szétoltotta az egészet, őszinte akart lenni ami túl jól sikerült

A hétvégén került először megrendezésre a Sneakerness Fesztivál a budapesti Millenáris Parkban. Az biztos, hogy nem ez a rendezvény fog meggyőzni egy laikust arról, hogy a sneaker kultúra az tényleg valami értelmes dolog. Engem legalábbis nem sikerült. A közös érdeklődés ugya  tényleg összehozza az embereket, ami tök jó, de ez minden létező hobbiról elmondható. Erről szólnak a hobbik.

A fesztiválra csomóan családostul látogattak ki, hozták anyut, aput, testvéreket. Van aki Kiskunfélegyházáról, Csíkszeredáról, Zalakarosról érkezett, ami azért érdekes, mert a sneaker az valami tipikusan nagyvárosi, urbánus jelenség. Ha őszinte akarok lenni, én laikusként

nem látok mást, mint egy globális nagyvállalatok által felfújt üres lufit.

Felháborító pofátlanság történt a kasszánál az egyik szupermarketben, kiborultak a vásárlók

Olvass tovább...

Olvass tovább...

Ráadásul az egész dolog rég túllépett a kosárlabda vagy a rapzene szubkultúráján, egy laza csuka viselése ma már nem jelenti automatikusan, hogy bármit is tudsz ezekről a körökről, lehetsz úgy is sneaker király, hogy csak pénzed van, lásd PSG Ogli felbukkanását a rendezvényen - akinek egyébként lefogadom, hogy nincsen 100-150 sneakere.

Hiszem, ha látom a TikTok videót, ez a srác a nagyotmondás világrekordere.

Itt van például Spike Lee filmje, a Szemet szemért egyik komikus jelenete, ami az Air Jordan körül bonyolódik. Nagyjából ennyire tartom nevetségesnek ezt a furcsa cipőkultúrát, bár a 90-es években még ennek is több tartalma volt, mint ma.

Sneakereken keresztül legfeljebb a gyűjtői vágyat lehet kifejezni, nem a szubkultúra iránti rajongást. Persze vannak kivételek, nekem a Trunk Tamás vagy a Búza Dani szenvedélye is nagyon hiteles. De az alulról szerveződő jelenség ma már csak egy nagyvállalati machináció, amibe bedobálnak pár tervezőt és sportolót, hogy arcot adjanak a személytelen konzumtermékeknek.

Kiszórják a limitált szériákat, ezzel megadják az exkluzivitás érzését, hogy amit a talpadon hordasz (vagy  felraksz a polcodra), az nem pusztán egy ruhadarab, hanem műalkotás, értéktárgy, sőt, egy különleges történet. Nem kérdés, hogy a sneakereknek van piaca, de úgy látom, hogy ez egy megkonstruált piac, egyszerűen nonszensz, hogy egy műanyag cipő komoly gyűjtői értéket képviseljen.

Lehetne művészetnek nevezni, és talán tényleg van is benne művészi érték. Igazából én is elég alaposan megválogatom, hogy mit hordok a lábamon, de ezt nem hívnám művészetnek. Ilyenkor keverjük a szórakozást és az önkifejezést a művészet valódi céljával, ami megkülönbözteti a művet a terméktől vagy a puszta funkciótól.

A művészet célja a gyönyörködtetés.

Kaktuszból készített cipőt egy amerikai márka

Olvass tovább...

Olvass tovább...

Ezért esik le az állad a Sixtus-kápolnától vagy egy óriási freskótól, gótikus épülettől és ezért ráz a hideg egy kádárkockától vagy Andy Warhol szitanyomataitól. Ezért mondja azt Scorsese, hogy a Marvel filmek inkább cirkuszi látványosságok.

Persze ez csak az elitista művészetfelfogás, könnyen támadható is.

Az Air - Harc a legendáért például szerintem egy nagyon pofás kis film lett, arról szól, hogy hogyan győzték meg Jordan szüleit, hogy a Nike-hoz szerződjön. A kisember harca ez, és ebben még akkor is több művészet van, mint egy cipőben, ha egyébként nem volt más célja, mint megdobni az Air  Jordanek forgalmát. Mert szól valamiről. Erről van szó:

De miről szól egy cipő, azon kívül, hogy esetleg elegáns, sportos, vagy drága? A rendezvényre Beton.Hofi is kilátogatott dedikálni, és remekül megfogalmazta azt, amit végső soron engem is nyomaszt ezzel a dologgal kapcsolatban

Leszámítva azt, hogy összejönnek az emberek, ez csak kapitalizmus, ahogy a rapper fogalmaz: értékbeli infláltság. Gyorsan ürül az öröm, amit egy sneaker megszerzése jelent, közben néha egy egész család kínlódik, hogy kipengesse az elérhetetlen árú cipők árát.

A videó is tök jó példa erre, amiben meghallgathatjátok, hogy Beton.Hofi hogyan fogalmaz a saját szavaival, a 24.hu riportja közben megszólaltat pár szülőt is, ami rögtön alá is támasztja a felvetést. Nem feltétlenül azt a részét, hogy utána nem marad pénz kenyérre, hanem inkább azt, hogy

a kapitalizmus építésében itt valami tényleg elveszett.