Évek óta próbált teherbe esni, majd egyik reggel korábban kelt fel és meglátta mit művel a férje: azonnal kidobta

Egészen kislánykorom óta az volt az álmom, hogy édesanya legyek. Párt is így választottam magamnak. Így kerül az életembe János, aki megtestesített midnent, amire felelős nőként vágytam. Jó állása volt, jövőképe, tartása, állta a szavát és mindenben lehetett rá számítani. Azt éreztem, amit csak a régi könyvekben olvastam és el se tudtam képzelni mit jelent: Megfogtam az isten lábát. A kapcsolatunk csodásan haladt és legnagyobb örömömre eljutottunk egészen a házasságig. A családtervezésre nagyon tudatos lépéseink voltak és szépen sorban meg is valósítottuk őket. Fontos volt, hogy nekem is legyen karrierem, mert bár itthon szerettem volna maradni a picivel, nem akartam egész életemre főállású anyuka maradni, akit a férjem tart majd el. Eközben a férjem is szépen lépdelt felfele azon a bizonyos ranglétrán és egyre magasabb pozícióba jutott, ami megbecsülést és jó fizetést is hozott magával. Ekkor eldöntöttük: belevágunk, itt az idő.

Mivel semmit nem akartunk a véletlenre bízni és túl fontos volt a kapcsolatunk ahhoz, hogy néhány esetleges kudarc kikezdje azt, mindketten kivizsgáltattuk magunkat és az orvos véleménye szerint mindketten majd kicsattanunk az egészségtől. Elkezdtük a megvalósítási fázist, mondanom sem kell, hogy ez volt a kellemes része. Megbeszéltük, hogy nem görcsölünk rá, nem naptárazunk, nem figyeljük a dátumokat, nem vetünk be mindenféle tippet, trükköt, praktikát, hanem hagyjuk, hogy a gyermekünk szerelemből megfoganjon.

Ennek két éve. A kezdetben felvázolt türelem nagyon szépnek hangzik egészen addig, amíg ott nem állsz a kétségbeesés kapujába és alig egy hajszál választ el a tomboló őrülettől. De tartottam magam. Látszólag a férjemet is megviselte a dolog, azonban ő is igyekezett számomra megnyugtatóan viselkedni. A munkámat néhány hete otthagytam, arra is gyanakodtunk, hogy a munkahelyi stressz nincs rám jó hatással, most épp ettől vártunk eredményt: hogy olyan dolgokkal foglalkozom, amiket szeretek, boldoggá tesznek és kikapcsolnak.

Valószínűleg a férjem még nem szokta meg, hogy ennyit vagyok otthon és hogy a home officeban telő magányos reggelek már nem magányosak. Felkeltem és lesétáltam a konyhába. Álltam csendben az ajtóba és néztem a férjemet, arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok vele, hogy ilyen türelmes és...

Ekkora megláttam, hogy valamilyen fehér pont önt a kávémba. Ő nem kávézik, csak én, leszokott, mikor is? Igen, nagyjából két éve.

Nem akartam hinni az első megérzésemnek, de valamiért a biztos tudatosság pusztító ereje vett rajtam erőt.

Mit csinálsz? - Üvöltöttem rá.

Felém fordult és elfehéredett. A tekintetemből tudta, hogy tudom, én pedig az övéből, hogy nem tévedek. Ekkor nem bírta tovább és megtört: elmondta, hogy sosem akart gyereket, idegesítik és egyébként sem tudja elképzelni magát koszos ruhában, éjszakázva, majd a játszótéren, szülőin és a focimeccseken. Így az egyik barátját kérte meg, hogy írasson fel a barátnőjével egy erős fogamzásgátlót, azt tette a kávémba, amiből én naponta elég szép mennyiséggel iszom meg. Rossz szokás, tudom.

Nem tudtam mit mondani. Olyan ponton árult el, amit tudtam, hogy sosem fogok elfelejteni, megbocsájtani pedig végképp nem. Nem volt értelme folytatni. Még aznap kiköltözött. Elmentem orvoshoz, azt mondta ilyen dózisban fél-egy év mire kiürül belőlem a gyógyszer és ismét biztonságosan lehet próbálkozni. Ez idő alatt pedig én sem tétlenkedek: keresem a leendő gyermekeim tökéletes apukáját.